Kapcsolatos, világképes, változós.

Richard és Karen végzősök a középiskolában, most lettek barátokból szerelmesek. De a szerelmük máris a halállal szembesül: jó barátjuk, Jared rákban haldoklik. Egy decemberi estén egymás karjában keresik a boldogságot, és a lány bevallja a szerelmének, hogy rossz álmok kínozzák. Egy kegyetlen, embertelen jövőről álmodik, ami nem tetszik neki. Másnapra kómába esik. Richard bejár hozzá a kórházba, reménykedik az ébredésében. Helyette az derül ki, az egyetlen éjszakájukon gyermekük fogant. A kislány megszületik, Richard is részt vesz a nevelésében, egy idősebb rokon neveli fel. 17 telik el, amikor Karen felébred a kómából. Szembesül a megváltozott világgal, ami megint készül összeomlani. A család, barátok egymásba kapaszkodnak, és Jared szellemével keresik a megoldást.

Csalódás, ezzel az egy szóval jól körbe tudom írni, milyen volt számomra ez a regény. Azon még túl tudtam volna lendülni, hogy egy komédia helyett kőkemény és filozofikus drámát kaptam, de hogy a cselekmény is ilyen értelmetlen legyen… nem tetszett!

Pedig a történet alapja olyan, amiből bármi is lehetett volna. Emberibb dráma, de egy jól sikerült komédia is. Akár társadalomkritikai hangokkal is. Ehhez képest nagyon sokáig nem lehet rájönni arra sem, mi akar ez egyáltalán lenni. Talán a könyv utolsó ötöde, amire valamiféle értelem lesz az eseményekben, de ezt se merném biztosan állítani.

Richard, Karen és Megan vannak a középpontban. Mindhárman megjelennek kamaszként, Richard felnő a történet alatt, Karen meg abban a különleges pozícióba kerül, hogy testében egy 35 éves nő, de lelkében még mindig az a 17 éves, aki egyszer elaludt, és nem ébredt fel többé. És ez lehetett volna a regény olyan szála, ami érdekes, vicces vagy éppen szívettépő: felébredni arra, hogy öregedni kezdett, van egy 17 éves lánya és minden megváltozott körötte. De nem. Mindenkinek adnak kis drámákat, emberi döntéshelyzeteket, de egyik sem olyan súlyú, hogy az elvinné magával a teljes történetet.

Jön helyette a vírus az alvással. Egy olyan világvége, aminek legfeljebb a Csipkerózsika modern változatában lenne létjogosultsága. Nem is értettem, hogyan jön be az a szál, és minek kellett. Addig se voltam oda ezért a regényért, de családi drámának valahogy elolvastam. Ahogy átváltott filozofikus, emberiség parabolába, kezdtem feladni.

Mert miről is akar szólni a Barátnő kómában? Nem a barátnőről a kómában. Inkább arról, hogy az emberiség egyre inkább olyan, mintha kómában lenne. Elvagyunk a hétköznapok taposómalmában, nincs törekvés a változásra, de még csak kérdéseket sem fogalmazunk meg. Bele lehet látni a regénybe, hogy az egész modern kort görbe tükörbe állítja, és érzékletesen kifejezi, mennyire rossz ez az életforma. És hogy mi lenne a megoldás: az ébredés, a kérdésekkel. Ha van is veleje a gondolatnak, mire eddig eljutottam a regénybe, legalább háromszor éreztem úgy, hogy bealszom rajta.

Az se tett jót a közérzetemnek, hogy nem szerettem meg a karaktereket. Minél előrébb tartottam, annál jobban utáltam mindenkit. A legrosszabb Megan, őt aztán nagyon nem kedveltem. De sajnos nem ő az egyetlen ezen a listán – a többiek se tetszettek.

Ha értem is, mi lenne benne a jó, érezni nem érzem. Én ezt nagyon nem szerettem.

Barátnő kómában - Mint kortárs: 50% korrajz, kérdés az emberiséghez, allegorikus.

Szubjektíven: 20% unalmas, nem szimpatikus szereplőkkel, és a mondandó se tetszett.