Fülszöveg: 

1993-ban ​a budapesti állatkert agg hím tigrise egy éjszakai etetés alkalmával megöli a személyzeti igazgatót. Kende Zalán az éj leple alatt elbujdosik a helyszínről, mert szentül hiszi, hogy ő tehet a tragédiáról. 2017-ben a Boráros téren leég egy könyvesbolt, az elszenesedett romok közt holttest fekszik. Novák Hunor épp csak megmenekül a lángok elől, meggyőződése, hogy miatta lobbant fel a tűz.

Két, egymástól térben és időben is látszólag független esemény, melyek mégis kapcsolatban állnak egymással. A tragédiák valójában nem ott és akkor vették kezdetüket, okaik évtizedekre nyúlnak vissza a két fiatalember múltjába: testszagú kollégiumi szobák, koszos pesterzsébeti műhelyek, dzsungel közepén álló kalyibák, eldugott, dohos antikváriumok színtereire, kusza és olykor kibogozhatatlan családi kapcsolatok mélyére. Zalán és Hunor soha nem találkoztak, mégis hatással vannak a másik életére.

Szerintem: 

Kovács Krisztián első könyvében volt egy olyan flow, egy olyan húzás, ami miatt alig tudtam letenni. Ahogy belegondolok, az, hogy most ezt

nem találom, a leginkább a különbség a két történetben.

Hiszen, most is élettörténeten haladunk végig, nagyjából lineárisan. Van egy Kende Zalán, akinek gyerekként egy tigris leharapta a kezét. Hát igen, az állatkertben nem azért van ott az a rács, hogy simogatás közben ne tudj közelebb menni az állathoz. A másik szálon pedig Novák Hunort ismerhetjük meg, aki szereti a könyveket, író szeretne lenni és egy könyvesboltban kezd árusítani. Mindketten élik a maguk fájdalmas mindennapjait, és egy ponton már azon merengtem, melyik férfi/fiú a szerencsétlenebb. Mindketten a családjuktól eredeztetően olyanok, amilyenek és ezt is feltárjuk menet közben. Egyik sem egy boldog történet.

Felváltva váltjuk a történetet velük, és kb. az egyetlen rejtély az, hogy miképpen függenek össze a történeteik. Mert Zalán és Hunor között nincs kapcsolat, nem ismerősök – de olvasóként tudjuk, hogy nagy hatással voltak egymás életére. Csak éppen a regény végéig várni kell, hogy pontosan megérthessük, hogyan is. A regény egyik alapgondolata, ahogyan a történetek összegabalyodnak és már nem látszanak a bog előtti összeérő szálak, itt is megvan. Mintha az egész regény a csomó körül járna, hogy a végén Nagy Sándorként lecsapjon a szerző, és megmutassa az egésznek alfáját és omegáját. Hogy mi köze Zalánnak Hunorhoz.

A karakterábrázolásban most is vannak kifejezetten jól sikerült részek. Ahogy Hunor és Attila, a nála sikeresebb bátyja kapcsolata és Hunor érzelmei ábrázolva vannak, talán a kedvencem a történetben. Az annyira jól el van kapva, ahogy Hunor egyszerre lenézi és irigyeli a bátyját. Lenézi, mert Hunor a szépirodalmat szereti és űzné, írna is, de se kitartása, se kiadója. Miközben Attila sikeres és elismert önsegítő könyvszerző, amely zsánert Hunor megveti, de az elismerést és pénzt igenis vágyja maga is. De az ambivalens érzelmek, nehezen tisztázható ok-okozati összefüggések, az emberi kapcsolatok bonyolultsága jól megjelenik végig a könyvben. Zalán és Roland kapcsolata, Hunor és Adél házassága, vagy éppen Zalán – Melinda párosa esetében. Utóbbira megjegyezném, hogy mennyire különösnek tartom, hogy a pár szerelme/viszonya micsoda tabuszegésnek van megírva. Unokatestvérek és mély stigmát kapnak a viszonyért. Nyilván, genetikailag nem a legegészségesebb, de itt szabályos vérfertőzésként kezelik, miközben a nemesi, királyi családoknál is ez egy elfogadott házasodási alap volt. Családban maradt a vagyon.

Ezt a regényt ezek a kapcsolatok adták el nekem, mert a cselekményről nem sokat tudnék mondani. Egy-egy szál kiragadható, de azok is inkább a személyiségek, kapcsolatok miatt érdekesek. Mint Hunor függősége a dedikált kötetek felé, ahogy adósságba veri magát egy licitáláson és ami majd ebből kijön.

Hangulata is van, én közel depresszívnek éltem meg mindkét történetet. Kevés benne a boldog esemény, vagy a szereplők jó pillanata. Nyüglődnek, bajba kerülnek, vesztenek. Próbálkoznak mindig, de olyan reménytelennek tűnik. Mintha üldözné őket a balszerencse és ennek az egész atmoszférára hatása lenne.

A szöveget se szerettem mindig olvasni, de nálam ez a tartalommal is összefüggésben van. Ha valami nem köt le egészen, sokkal jobban el tudok akadni a mondatokon is.

Az üzenetet pedig még emésztem. Mit kellene, hogy tanulságként levonjak magamnak? Annyit szűrtem le belőle, hogy elképzelni sem tudjuk, hogy mi magunk milyen hatással lehetünk akár ismeretlenek életére is, illetve minket is sok minden alakít, amit fel se tudunk fogni.

Utolsóként annyit, hogy egyes végigvitt motívumokat szerettem benne. Mint a tigris – nem csak a borítón jelenik meg, és mindenki életére hatással van. Nagyon is, és érthetőbben is.

Idézet: 

És? Nem lesz mindenki miniszter, meg utcaseprő sem lesz mindenki. A munka az munka, ha becsületes. Valakinek el kell végeznie. Miért lenne az egyik munka nagyobb jelentőségű, mint a másik, ha az ember szereti csinálni?