Családos, háborús, túlélős, egymásra találós.

Lebensklang Áron zenész család szülötte volt, apja és nagyapja is muzsikus volt. Áron is az lett, zeneszerző, fuvolaművész, tanár. A zene szeretetét a családjában is továbbadta: rendszeresen játszott kislányainak. A II. világháború előestéjén, már nyakukon a zsidó származásuk feletti fenyegetettséggel is, zenét hagy örökül lányaira. Egy darabot, amelyet nekik írt. Hiába van egy jó barát, aki segítene nekik hamis papírokkal, mire lépnének, már elvitték őket. A gyilkos menetelést egyedül a nagyobb lány, Eszter éli túl, akit egy árvaházba adnak be. A lány magába zárul, de a nevelői gondoskodása, a zenei órák lassan visszahozzák az életbe. Az örökül kapott dal pedig a háború után visszahozza neki az elveszett testvért is.

Bauer Barbara életművében jól nyomon követhetőek a változások: légi kísérő kisasszonyként kezdett, majd az élményeit is felhasználva romantikus regényeket írt ugyanezen szakmát űző szép fiatalokról, akiknek a szakma mellett a szerelmi kalandjait is ecsetelte. Bulváros is volt, de elsősorban romantikus. Majd jött a sima romantikus regény, amit elkezdett történelmi korszakokba is elhelyezni, és harmadik állomásként megjelentek nála a történelmi románcok. Valamely szinten ebbe a csoportba tenném be ezt a kötetet is.

Ami furcsa volt nekem, most nincs szerelmi szál. Ugyan volt már olyan kötete az írónőnek, melyben a szerelmi szál háttérbe szorult, de ez az első, amelyből teljesen kimaradt. Maga a családtörténetbe van romantikus vonás, csak nem szerelmi értelemben.

Már szinte szentimentális hangon ír arról, ahogy a testvérek egymás közelében, egymást ismerve és szeretve, de nem tudva az őket összekötő kapocsról nőnek fel. Az egész regénynek van egy mesterségesen édes vagy szomorú felhangja, amit most nagyon erőltetettnek éreztem.

Valahogy az egész regénnyel az volt a bajom, hogy nem volt hiteles. Nem volt elég regényszerű. Annak indul, ahogy a Lebensklang családot megismerjük, ahogy szó szerint a halálukba menetelnek. De onnantól kezdve, hogy a két kislány lesz a központi szereplő, elveszett a történet. Az egész a jelenetek helyett átcsúszik felsorolásba, hogy élték túl az éveket, hogy kerültek a zene közelébe. Még ha lett is volna benne ötlet, nem volt jól elmesélve. Untam is, de van rosszabb is.

Ennek meghatónak kellene lennie! Konkrétan éreztem belőle, hogy az lenne a cél, hogy az olvasó több helyen is könnyezzen a lányok sorsa felett. De ehhez nem kaptam megfelelő érzelmi alapot! Nem szomorú, nem tragikus – maga az esemény az lenne, de ahogy el van mesélve, nincs benne ez a hatás.

A mellékszereplők nem tudnak kibontakozni. Nincs senki annyira jellegzetes, akire érdemes lenne emlékezni. Ugyan némi áthallással kereshettem volna benne az Abigélre emlékeztető elemeket, annak annyira olcsó változatai vannak itt, hogy inkább nem bosszantottam magam ezzel.

A történelmi kor rajza is minimum hiányos, de biztosan nem élményszerű. Ott van témának az árvaház, a kialakuló rendszer bánásmódja a gyerekekkel, az egyházzal – és semmi nincs kifejtve, gyakran még utalásokat se leltem benne!

Eddig ez volt a leggyengébb Bauer sztori, pedig a romantikus nyálregénye se tetszett.

Az élet hangja - Mint történelmi: 35% kevés a történelem. Inkább romantikus családi regény, tartalomszegény.

Szubjektíven: 15% az eleje tetszett, de aztán alig szólt valamiről. Nem ütött vagy hatott meg.