Fülszöveg: 

1634, ​Hollandia. A távoli fríz sziget, Vlieland lakói a nyári napforduló megünneplésére készülődnek. Itt találkozik a szentivánéji forgatagban a fiatal lány, Aelke, és Johannes, a festő, aki egy gyerekkori súlyos betegség miatt csak úgy szignálja a képeit: a néma Jan. Mire eljön a hajnal, a lány megtanulja, hogy beszélni lehet szavak nélkül is, ahogyan hallani sem csak a fülével hall az ember. Ám a fiút Amszterdamba, majd Londonba szólítja a munkája, és mire visszatér a szigetre, Aelke már egy gazdag nemesúr felesége.
A leányt férje egy várárokkal körülvett, régi udvarházba viszi haza, ahol fenyegető portrék függnek a falon, és ahol a személyzeten kívül nem lakik más, csak a férfi zárkózott édesanyja. Aelke maga is súlyos titkokat őriz, és ha boldogulni akar új környezetében, nagyon hamar fel kell nőnie. Amikor a véletlen újra összehozza Jannal, a lányban felébred a gyanú, hogy a sorsát ismeretlen erők alakítják. De ki lehet az, aki átvette az irányítást az élete fölött? És vajon mi a célja?

Szerintem: 

Ez lesz az a könyv, amit pingpong mérkőzésként tudok megvitatni magammal. Tetszett, de

nem volt jó, hogy – és így el tudom dobálgatni magamnak az érveket.

Mörk Leonóra egy valóban élt holland festő, Néma Jan életéből merített a regényhez. Mivel róla még nem hallottam, és a festészetet szeretem, meg is volt az érdeklődésem, hogy mit fogok róla megtudni. Kifejezetten érdekesnek is találtam, hogy abban a korszakban, fogyatékkal együtt élve miképpen tudott sikeres lenni és egyáltalán milyen képeket festett. Gyors válasz erre: portréfestőként vált ismertté.

De, nem ő a főszereplő. Egy lányt emel ki a szerző, az árva Aelke-t, akit a nénikéje nevel majd fel a sajátjaként. Ő meg olyan kis semmilyen. Ártatlan, naiv, jólétben és semmi gondja-baja a világon. Kedves, szerető szívű és alapvetően szimpatikus, de egyben rém unalmas is. Nincs semmi izgalom vagy érdekesség körötte. Az árvaságát is úgy elfogadja és megéli, hogy neki ez nem olyan pont, mint Jan esetében a siketség.

A történet konfliktusa romantikus. A szerző egyszerre írt valami hiteleset és elképzelhetőt, meg egy nagyon szappanoperás, lányregényest is. Mit ne mondjak, igazán egyik se nyerte el a tetszésem, ha azt legalább értékeltem, hogy legalább pár évre Aelke története valószerűbb volt, nem csak egy mese. A szerelmi rész, Aelke és Jan egymásra találása és a nagy szerelme, amit szinte röhejesnek érzek. Összefutottak a tengerparton egy ünnepség estélyén, szimpatikusak voltak egymásnak és egyéjszakás kalandjuk lett. Ebben hol van a nagy szerelem életre-halálra? A nevüket tudták egymásról, hogy Jan festő és ennyi. Ezt én képtelen vagyok olyan nagy szerelemként értékelni, ami az egész életükre kitart majd. A baj azonban ennyiből is meglesz, Aelke terhes marad. Ugyan megpróbálják a fiút előkeríteni, de amikor nem sikerül, Aelke férjhez megy és mindenki kész eljátszani, hogy a baba már a férjéé. Aelke évekig lesz hű feleség, aki elszenvedi a házasságtársi kötelességeit, de a szívét nem adja. Az a kislányáé, Galambé csak. Akkor se tudnak mit tenni, amikor Jan visszatér az életükbe, és mindenki szembesül azzal, mi történt a másikkal. Ez az, amiért jár a piros pont. A valóság nyer, nem a romantikus elképzelések. Legalábbis egy darabig, mert természetesen lesz majd szappanoperás fordulat, hogy a szereplők megkapják a happy endet.

Szépen építi is a szerző a szereplői döntéseit, miért teszik, amit. A lélektani részek különben is fontosak, állandó elem, hogy miképpen élik meg a velük történteket. Kár, hogy az a megmagyarázhatatlan és nekem hihetetlen szerelem nem illik bele a különben szépen és hihetően összerakott képbe.

Van egy hangulata is a könyvnek, letisztult nyelvezete és igyekszik megidézni a korszakot is. Ha nem is olyan mélységben, mint egy Outlander-kötet a maga korszakát, de elmeséli, hogyan élhettek az emberek a 17. századi Hollandiában.
Szerettem azt is, hogy nincs túlírva. Ez egy vállalható hosszú, a cselekményéhez illő hosszúságú kötet.

Vagyis, sok mindent tudtam benne értékelni és szeretni, csak éppen legtöbbször tudok tenni mellé valamit, amit meg nem annyira. De ezzel együtt is ez egy olyan történelmi romantikus, ami többet tud szerencsére, mint két szerencsétlen szerelmest beszéltetni, akik nagy nehezen összejönnek a könyv végére.

Idézet: 

– Néni, hát lehet ostobán szeretni? – hallotta meg az unokahúga hangját.
– Sajnos lehet – sóhajtott fel az asszony. – Ha a szeretet nem épít, hanem
rombol minket. És a másikat.