Háborús, harcos, taktikai, ármányos.

Vordan egy hatalom, ami nem tűrheti, hogy az alávetett népek lázongjanak ellene. Így azonnal megindul a totális háború, amint Khandar földjén feltűnnek az Üdvözítők, a lázadók. Marcus D’Ivoire a vezetőségben van benne, kapitányként minden a nyakába szakad. Az életét nem könnyíti meg a Konkordátum küldötte ellenőr, Jen sem, aki nőiségével lassan közelebb férkőzik Marcus szívéhez. Winter egy volt a sok katona között, míg felettese ártani nem akart neki, de mégis kinevezést szerzett neki. Az új századosnak vezetnie kell az embereit, halálos csatákba, miközben őrzi a titkot, hogy ő igazából nő. Minden csata mögött pedig ott egy mitikus összeesküvés és varázs, melyhez akaratukon kívül Winter és Marcus is közelebb jut.

Már belátom, az olvasása előtt bele kellett volna gondolnom, hogy ez nagyon nem az én műfajom. Hadi fikció. Tulajdonképpen arról szól az egész nagyon sarkítva, hogy mennek a csatába és harcolnak. Ez soha nem kötött le – az Egri csillagokban is az a rész tetszett, amíg fiatalok és kalandoznak. Eger ostroma nekem nehezebb falat volt. Ez még olyanabb. Lőnek, kardoznak, verekednek. Hadi oszlopok vannak, meg századok, ezredek, egységek… már most elvesztettem a fonalat, és a regény még hamarabb összekuszálta a fejem. Erre egyszerűen nem állt rá az agyam.

Igaz, mellette fantasy is. Én naivan azt hittem, az a vonal lényegesen erősebb lesz. Nem az. A háború mögött egy másik küzdelem zajlik, egy hatalomról és mágiáról szóló. Itt vannak a nagy meglepetések, és a kevésbé látványos, de sokkal izgalmasabb csaták. Ezt a részét tudtam értékelni, ha csak a végére lett súlyosabb, addig csak követtük a sereget.

Bajba is vagyok azzal, mit lehet erről a regényről érdemben írni. Úgy, hogy engem halálra untattak az olyan részek, amikor dúlt a háború. Azt érzékeltem, hogy széles panorámát rajzolt a szerző: láttuk a vezérkar munkáját, a stratégiákat és döntéseket, a vezetést. Írt olyan jeleneteket a szerző, amelyekbe a seregek összeütközését érzékeltette. Ugyanakkor levitte mindig emberi mértékbe is, hiszen ott volt Winter és csapata, akik egyszerű katonaként harcolták végig a cselekményt. Miattuk nem kevés párbaj, verekedés és hasonlók lettek tárgyalva. Ugyan ezt a személyes, emberibb szintet jobban tudtam követni, ez sem fogott meg sokkal jobban, mint a nagy egész kép. Biztos vagyok benne, hogy aki az ilyen leírásokat és kalandokat szereti, neki ez szórakoztató, színes, sokféle. Nekem meg csak unalmas.

A karakterek sem mélyültek úgy el, ahogy szerettem volna. A legtöbb megtölt egy klisét, esetleg felvillant a múltjából némi tragédiát a szerző, és ennyi. Érdekes, hogy a hőseit családi tragédiákkal és fájdalmakkal teszi mindig szimpatikussá. Winter kicsiként maradt árván, és egy kegyetlen árvaházba nőtt fel, ahol szó szerint kiárusították a kamaszlányokat. Marcus iskolába volt, amikor arra ment haza, hogy minden elégett egy tűzben. A mindenbe beleértve a szülőket, testvéreket, emlékeket, házat, mindent.

A stílusa is jó, olvasmányos. Színes, érzékletes. Semmivel sem rosszabb, mint egy sikeres fantasy. Az árnyháború rész még nekem is tetszett. De a téma… sokadszorra kell megállapítanom, nem való nekem a háború ilyen formába, papíron sem.

Sorozat, de ha nem vált profilt, én kiszállok. Hadi fikció nekem nem kell több.

Az ezer név - Mint hadi fikció: 95% mindenféle harc, taktika és stratégia van, átverésekkel tarkítva.

Szubjektíven: 20% a hadi részek nagyon nem fogtak meg. Az átverés, mitológia jobb volt.