Végzetes, szerelmes, boldogulós, életes.

Tess egy hónapra hátizsákos turista lehetett Európában, míg az egyetemi felvételi eredményét várta. Nagyon összebarátkozott egy Doll nevű lánnyal, és elvarázsolta őt Firenze. De hazatérve sorra érték a tragédiák: az egyetemre felvették, de vissza kellett mondania a helyét, hiszen az anyja hirtelen elhunyt rákban, és az iszákos apjuk nem volt képes gondját viselni a legkisebb gyerekének, a 8 éves Hope-nak. Gus a bátyja halálát próbálta kiheverni a családi, firenzei nyaraláson. Kiszúrt egy helyes lányt is, de sose sikerült megszólítania. Hazatérve sorra adja fel a vágyait, hogy a bátyja nyomdokaiba léphessen. Művész helyett orvos, a kedves Lucy helyett a dögös, nagymenő Charlotte. Éveken át majdnem találkozik ez a két ember, élnek és szenvednek, míg egyszer mindketten újra Firenzében találják magukat.

Túl sok minden jutott erről a regényről eszembe, talán a koncepció miatt. Ezek a majdnem találkozások, éveken át. Hogy az olvasó végig tudja, ők lennének a tökéletes pár, csak az élet mindig közbejön. Nagyon hasonlít a koncepció és a hangulat az Egy napra, amiből filmet is forgattak. De eszembe juttatta a Fény, amit elvesztettünk című romantikus drámát is, csak éppen az jobban szíven talált. Az Egy nap is.

Mi a különbség, ha ennyire egymást juttatják eszembe? Miért szomorodom el a Fénytől még most is, míg a Miss you friss élményként sem képes az érzelmeim megszólítani? Rájöttem, de nem vagyok biztos benne, hogy tetszik a következtetésem. A happy end. Az Egy nap, a Fény vége is szomorú. A Miss you ellenben megadja a rózsaszín szemüveget, amit nem is kér vissza. Ezzel elrontva a teljes addigi élményem. Pedig én happy end párti vagyok!

Csak éppen az egész regény szomorkás, vagy inkább keserédes. Ennek a két embernek nem jönnek össze a dolgaik. Egy-egy ponton már úgy olvastam, hogy vajon ebben a fejezetben hogy fog szívni a főszereplő? A családjuk, a barátaik, a karrierjük – tulajdonképpen semmi nem alakul jól nekik. A végére meg minden happy, mert végre egymásra találtak? Na, ne!

A két külön életút egyezik abban, hogy egy tragédia elviszi őket a rossz irányba. Tess az anyját, Gus a bátyját veszti el, és mindketten az elhunyt helyére kell, hogy álljanak. Áldozatokat hoznak. És hiába szívnak folyamatosan, értettem őket, sajnáltam, de éreztem valami nemeset is a legtöbb szenvedésükben. Mindig volt nekik valami, amibe belekapaszkodhattak, amiben megtalálták magukat, ha nem is ott és azzal voltak, akivel akartak. Valahol még sorsszerűnek is éreztem, hogy a nő, akit kényszerből vett el Gus, mert teherbe esett, amikor félreléptek és nem akarta elvetetni a babát, azzal lép le, hogy van valakije, bocs, de a gyerekeket meg magammal viszem.

Csúnyán fogalmazva Gus és Tess is balek. Akik mindig adnak, és nem magukkal törődnek. Hiába árnyalja őket Eberlen, ez a stigma a homlokukon ragyog végig. És sokadszorra juttatja eszembe, hogy jó embernek lenni iszonyat nehéz. Nemesnek mondjuk, és csak szenvedést kapnak érte. A happy end lenne a kárpótlásuk? De annyira nem illik a végére…

Nem nyálas, ez egy realista regény. A felváltva mesélt fejezetek mozgalmasak annyira, hogy ha izgalmasnak nem is, de érdekesnek tudom hívni. Korrektül van megírva is.

Látok benne jó dolgokat, le is kötött, de mégis, csalódottan tettem le.

Miss you - Mint romantikus: 70% sok dráma, realista, és mégis, mese is. Összetett, érdekes, nem nyálas.

Szubjektíven: 60% túl sok mindent juttatott eszembe, és rájöttem, nem tetszett a happy end.