Sorozatgyilkosos, múzeumos, testvérharcos.

D’ Agosta hadnagy nehezen viseli, hogy barátja, Pendergast ügynök nem tért vele haza. Eltűnt, ki tudja, mi történt vele Itáliában. Gyámleánya, Constance ad át egy boríték a hadnagynak. Pendergast nagyon aggódott az öccse miatt, aki jelezte, hogy el fogja követni a tökéletes bűntényt. Minden nyomot összerendezett, és kéri a nyomozót, eredjen helyette Diogenes nyomába! Egy dátum, január 28 a nyom, Pendergast szerint a tett ideje. Egy hét van addig, miközben a múzeum egy nagy megnyitóra készül. A városban ráadásul különös bűnügyek sora zajlik: rejtélyes gyilkosságok, öngyilkosságok. Az álcában hazatérő Pendergast súgja meg, a meggyilkoltak az ő legjobb barátai – Diogenes mindenkit elpusztítana, aki fontos neki. Miközben megindul a hajsza, az idő és sürget és nem is sejtik, hogy Diogenes más vasat is tart a tűzben, amivel ellehetetlenítené a bátyját és minden tettét.

E kötet a sorozaton belüli első sorozat második darabja – így máris el kell mondanom, csak az tudja igazán érteni és élvezni, aki előtte elolvasta a Kénköves pokol című részt is! Összefügg vele nagyon szorosan, és bár a teljes Pendergast regényfolyamban el lehet igazodni a sorrend nélkül is, a trilógiában nem!

De megéri rászánni az időt, és valóban végigmenni a trilógián. A szerzőpáros megint egy erős kötetet tett le az asztalra, és minden eddiginél jobban éreztem Doyle szellemét is lebegni a szöveg felett.

Már nem egyszer fejtegettem, hogy személyiségében, képességeiben Pendergast mennyire Sherlock Holmes modern felfogása. A Diogenes trilógia kapcsán emlegettem azt is, hogy Diogenes személyében mennyire megteremtette az írópáros hősük nem Moriarty nevű ősellenségét is. Ugyanolyan zseniális, miközben ugyanolyan összetett is. A testvérpárrá tétellel ez a szerzőpáros még jobban kiemelte az ellentéteket, azzal, hogy sokkal jobban hasonlítanak is a karakterek. A kettejük játszmája, ahogy messze a többi ember szintje felett tevékenykednek, terveznek, és gondolkodnak, Doyle munkásságát idéző mestermunka.

Még mindig tartom, hogy nagyon izgalmas a teljes Pendergast család. Tekintve a pszichéket és a karaktereket is. Ebben a részben többet megtudhatunk a családtagokról, és a családban fellelhető bűnöző zsenikről. Én nagyon élveztem, és még sokkal többet is olvasnék róluk. Az is kifejezetten izgalmas, ahogy ez a múlt formálta a kötet testvérpárosát. Ahogy az egyik mindent megtesz, hogy kárpótolja az emberiséget az ősök bűneiért, míg a másik úgy lép méltóan az őrület nyomába, hogy tagadja is azt.

A gyilkossági ügyek is összetettek, mesterien tálaltak a kötetben. Nem akarom lelőni a poént, de a látszaton, az első megoldáson túl Diogenes mindig tartogat még egy csavart. Szinte semmi nem az, aminek látszik, és minden mögött van egy rejtett szándék is. Nagyon logikus, nagyon okos az egész, ami a regény végére válik igazán érthetővé.

A stílus is a megszokott minőség: olvasmányos, szórakoztató, miközben igényes is. Arról nem is beszélve, hogy most is van egy olyan plusz része a regénynek, amiből tanulni is lehet. (A múzeumos szál jelen esetben.) Nekem bejön a regény humora is, borzongtam, nevettem.

Tetszett a rész is, ahogy beépül a trilógiába, szintén. Folytatása követlezik!

A halál tánca - Mint krimi: 90% fordulatos, cselekménygazdag, érdekes karakterekkel és bűnügyekkel.

Szubjektíven: 95% bár a vége kissé csalódás, az oda vezető út nagyon izgalmas, lekötött.