Fülszöveg: 

Pendergast ​ügynök újra nyomoz! Pedig eredetileg csak egy távoli utazásra indul gyámleányával, Constance-szal, hogy kipihenjék a Stromboli vulkán szédítő mélységei fölött végződő, torokszorító kalandjukat (amelyet a szerzőpáros előző könyvéből, az Elátkozott völgyből ismerhettünk meg). Az úti célul kitűzött, isten háta mögötti tibeti kolostorban azonban nyugtalanító esemény szakítja meg a békés meditálást: eltűnik egy varázserejű kegytárgy, amelyet egy évezrede őriznek a kolostorban. A buddhista szerzetesek kérésére Pendergast a keresésére indul, és nemsokára rá is bukkan a tolvaj hegymászó holttestére, ám a mágikus tárgy, úgy látszik, végképp köddé vált. A különleges ügynök azonban nem adja fel: a nyomok egy luxus óceánjáró, a Britannia fedélzetére vezetnek. Mielőtt Pendergast megoldaná a rejtélyt, a hajó fedélzetén egyik gyilkosság történik a másik után, és a Britannia ötezer utasával, úgy tűnik, a végzete felé úszik az óceánon…

Szerintem: 

Kissé úgy éreztem, ezzel a kötettel a szerzőpáros

levezeti a Diogenes-történeteket. Aloysius felülkerekedett a testvérén, de rendezni kell a sorait neki is, Constance-nak még inkább. Mielőtt visszakerülnek a nagy történések közé, pihennek és töltekeznek egyet, de persze ők nem az a páros, akiknek ez könnyen összejönne.

Így lehet, hogy éppen akkor mennek Tibetbe egy kolostorba meditálni és tanulni, amikor nem csak a láma halt meg, de a kolostor legértékesebb tulajdonának is nyoma veszett. Pendergast kénytelen újfent nyomozni, és elkezdenek sorra hullani a szereplők is. A kérdés csak az: ki a gyilkos, és mindez összefüggésben van a lopott tárggyal?

A regény egyik vonzereje a rejtélyessége. Annyira titkos az Agozyen, hogy még maguk a szerzetesek sem tudják, hogy mi is az pontosan. Annyit tudnak elmondani, hogy milyen dobozban tartották eddig. Veszélyt jelent, de milyent? Mi az? A történet sokáig húzza az olvasó agyát, hogy mi körül is bonyolódik a cselekmény.

Jól használja a zárt teres krimik feszültségét is – korlátozott számú szereplő van olyan helyszínen, amit nem lehet elhagyni. Így a tettes biztosan köztük van, szaporodnak az áldozatok és lehet találgatni, ki tette és miért. Van természetesen csavar is, és egy olyan szembenézés is vár FBI ügynökünkre, amire nem lehetett előre felkészülni. A tulpának hála Aloysius saját magával kell, hogy megküzdjön és olyan helyről kap segítséget, amit biztosan nem gondolt volna korábban. Itt van Diogenes búcsúja, és el is szomorodtam, hogy abból a szereplőből is mi lehetett volna, ha másra használja a képességeit.

A szerzőpáros ebben a sorozatában jól játszik misztikummal és mágiával. Amit aztán mindig magyaráznak, és nagyon ügyesen lépkednek azon a mezsgyén, hogy mi történhet meg, milyen magyarázattal és van-e mágia. Ezt most is sikeresen teszik, és a tulpával a keleti mitológiát is értelmesen a Pendergast-történetek részévé teszik. Más szín, ismeretlenebb, mint amiben hősünk általában nyomoz. Az egzotikumát adja, hogy Pendergast kiszakadt a szokott környezetéből és egy ázsiai témájú nyomozást visz. Közben persze vannak szórakoztató, rövid epizódok benne, mint a kaszinóban a csaló lebuktatása.

Bár az a cél, hogy mindketten erősödjenek, nem mondanám, hogy akár Constance, akár Pendergast esetében éreznék jellemfejlődést. Ilyen szempontból ez inkább filler: kidomborítja miben jók, milyen jellemek, de nem új jellemvonásokat vagy változást mutat be. A mellékszereplőket meg éppen annyira hozza közel, amennyire a történetben betöltött szerepe megköveteli. Ad magyarázatot arra, mi vezette őket, de inkább felületesen, mint alaposan.

Ez egy pörgős krimi, ami jól használja a misztikumot. Lényegre törő, gyors, sok párbeszéddel. A leírás éppen a szükséges, az is tárgyilagos. Nem jellemző az érzelmesség, pedig most akár annak is lett volna tere. Sok mindent fel kell dolgoznia mindkét főszereplőnek, de ennek nincs tere, ők nyomoznak – ezzel mentik a világot és magukat.

Érdekes, jól kitalált történet volt. A sorozatban messze van attól, hogy a kedvenc részem legyen, de szépen elbúcsúztatta Diogenes alakját és ezzel zárva legközelebb lehet indulni másfelé.

Idézet: 

Mindenre van tudományos magyarázat, Constance. Mágia vagy csodák nem léteznek – csak olyan dolgok, amiket a tudomány még nem fedezett fel.

[…] a Nyugat amely sok szempontból olyan fejlett még mindig a sötét középkorban botorkál, ha az emberi elme legrejtettebb működésének megértéséről van szó.