Kalandos, ármányos, harcos, középkori kardozós.

Geralt, a hírhedt vaják végez egy újabb szörnyeteggel. Felvenné érte a díját, de látja, rajta akarnak nyerészkedni: a megbízó többet számláz, mint amit a munkáért megbeszéltek. Mivel Geralt keresztbe tesz a tervének, Kerack városában már azzal szembesül, hogy őt vádolták be sikkasztással és csalással. Bedobják egy börtönbe, ahonnan kiszabadul ugyan, de a megőrzésre átadott kardjait valaki elvitte. Ha nem lenne mindez elég, a helyi Korall nevű varázslónő is szemet vet a férfira, akit a varázslók társasága egy elszabadult kísérletük levadászásával bízna meg. Amihez hozzájön Kerack királyának újabb esküvője, és a trónörökös is a vaják segítségét kéri az apja védelmében. De mi történik a színfalak mögött, és ki rabolta el Geralt kardjait?

Nem várt meglepetés volt, hogy Sapkowski összedobott egy nyolcadik Vaják regényt is. Sajnos nem hozza azt a színvonalat, ami a sorozat elejét jellemezte, de jobban tetszett, mint az utolsó 3 kötet összesen. Így az egyik szemem sír, a másik nevet.

A történet különben nagyon minimálisan kapcsolódik a korábbi részekhez – talán a végén van pár utalás, amúgy teljesen önálló történet. A szereplők ismerősek lesznek, de még nincsen Ciri, nincsen háború és a végzet gyermeke jóslat sem. Aminek örültem, mert pont ez az átívelés volt az, ami nekem megölte a sorozatot. Sokkal jobban szerettem, amikor inkább novellafüzérre hasonlított, és mesék újragondolása volt egy-egy kaland.

A mese újragondolás, történelmi képek egy-egy ponton most beköszöntek, de sajnos ezek is csak minimálisan. Ahogy Kerack királya az esküvőjén sétál bele a halálos csapdába, és a jóval fiatalabb menyasszony máris megy tovább a trónörököshöz, a tett módja, nekem eszembe juttatta a hun Attilát. Mondanom se kell, ebben segített az is, hogy a menyasszony neve Ildikó volt. De emlegetik a Csipkerózsika történetet is, ami egy korábbi kötetben ott volt kifejtve is.

Az uralkodó szál Geralt gyötrődése, amíg visszakapja a kardjait, és közben mindenki igyekszik őt kihasználni. A varázslónő, a királyi hercegek, a mágusok – mindenki akar valamit, és mindegyik egy-egy kalandot is eredményez, amelyek szervesen összeépülnek.

Kalandos, működik is, csak nekem nagyon hiányzik az a mese faktor, amit ebben a sorozatban szerettem. Nagyon realisztikus lett, még akkor is, ha a varázslat él ebben a világban, és mesebeli szörnyetegek járják az utcákat. Úgy éreztem, sokkal nagyobb hangsúly van az ármányokon és a korona körüli játszmákon, mint ami a vaják dolga lenne. A szörnyek irtása.

Abba azért nem mennék bele, hogy a királyi udvar tagjai mennyire szörnyek, csak egészen máshogy, ahogy egy gyilkos sárkánygyík.

Helyenként megvillant Sapkowski humora is, de nem igazán engedett a könnyedségnek hangot a kötetben. Yennefer és Geralt éppen haragban vannak, a vaják mindenki által szívatva van a részben, és az egész királyságnak is van egy komor aurája, ami az új diktátor királlyal majd csak fokozódni fog. Szórakoztató regény, de komorabb színekkel.

A történet eleje az ütősebb, ott még éreztem ötleteket. A végére kifulladt.

A 7. rész utáni rossz szájízem elvette, ezért megérte elolvasni. De nem tudtam úgy szeretni, ahogy a sorozat első részeit még igen.

Viharidő - Mint fantasy: 65% erős kezdés, a végére gyengébb. Mesélős, de nem olyan okos a sztori.

Szubjektíven: 55% a szereplőkből nem kapunk többet, és a mese se igazán mesés.