Fülszöveg: 

A ​bringtoni élőhajók a világ igazi csodái. Ácsmesterek remekművei, melyeket „mágusfából”, egy roppant értékes, titokzatos anyagból faragtak. A hajók orrát díszítő szobrok teljesen életszerűek, s ha a kereskedőcsalád harmadik nemzedékének tagja is meghal a fedélzetén, a hajó életre kel. Az orrdísz mozogni és beszélni kezd, öntudatra ébred. Az élőhajó olyan értékes, hogy a család, amely készíttette, több nemzedéknyi adósságot halmoz föld, hogy birtokoljon egyet. Az életre kelt hajó csak egy családtagnak engedelmeskedik, és olyan hatékony eszköz lesz, amely hatalmas vagyont hozhat a családnak. E krónika a Vestrit kereskedő-dinasztia történetével foglalkozik, melynek hajója Efron Vestrit halála után kel életre. A hajó öröklése azonban megosztja az eladósodott családot, hiszen további boldogulásuk és elveszített vagyonuk visszaszerzésének egyetlen reménye az élőhajó. Eközben a Hat Hercegségtől délre fekvő Bington birodalmán túl egy ifjú és ravasz kalóz nagyravágyó terveket kovácsol, a kalózok királya akar lenni. Céljai eléréséhez pedig szüksége van egy élőhajóra…

Szerintem: 

Meglepetés: új színek érkeztek a regényverzumba. Annyira, hogy le sem esett, hogyan tud

ez kapcsolódni az előző trilógiához. Nem is bírtam megállni, lestem. Csak nem a sárkányok kötik majd egybe őket? De egyelőre ez nem is lényeg, mert magában nézve is élvezetes, jól kitalált ez a hajós kaland.

Sok szereplőt mozgat, akik sokféle kalandba keverednek. A közös elem az élőhajók, itt minden köröttük forog. Maga a hajózás, a kereskedelem, de még a népek közötti kapocs is. Mert a varázsvidékre csak egyetlen módon lehet feljutni: ha van élőhajód. Még nem is döntöttem el, ki a kedvenc hősöm. Menet közben is alakult, milyen döntéseket hoztak és melyikkel mennyire tudtam egyet érteni vagy morogtam miatta.

Amit már látok: a kalózvezér nem tetszik. Noha nekem tetszenek a hozzá hasonló, uralkodói címre törő ügyeskedők, ő mégis ellenszenves maradt. Nme látom benne azt a nagy személyiséget, akit minden kalóz vakon követhetne. A nője, az egykori szajha még inkább irritál. Egyszerűen nem látom benne, miért is lenne érte oda bárki. Csak egy átlag nő minden téren.
Az unokaöccs figurája egy lehetőség a szememben. Wintrow még bármi lehet. Simán bele tudom látni azt is, hogy igazi hajóssá és kapitánnyá válik, de azt is, hogy visszatér majd a kolostorba és tudós elme lesz. Neki már most megvan az erkölcsi szilárdsága, és éppen elég árulás, próba van a kötet végére mögötte, hogy kiforrjon.
A szökött lány, vagyis Althea érzelmi téren egy nagy gyerek és sok döntése nem tetszik. Pedig azt hittem, az majd elhozza az épülését, amikor rádöbben, hogy a sógorának sok mindenben igaza volt. Nem átlagos lánynak nevelték, de attól még apja elkényeztetett leánya volt. A vadságán túl azt is utáltam, ahogy Brashennel bánt. Egy normális kapcsolata lehetett volna, és azt is tönkreveri.
Brashen viszont érdekes figura. Már sok minden van mögötte, és bár alapozva van a személye és a története, éppen elég titok is akad még körötte. Nekem nagyon passzol Althea mellé, de a lány már meglépte, amit.
Az otthoni dráma is egyre izgalmasabban alakul: nagy kérdés, Máltából mi lesz? Most egy nagyon felelőtlen, elkényeztetett kamasz, aki sokkal rosszabb, mint a nagynénje. Cicáskodik, felesel, hazudik és olyan mágikus zűrbe keveri magát a végére, ami nagyon is érdekes helyzetet, feszültséget teremt és vezet át a következő részbe. Benne nagyobb esélyt látok, hogy jó irányba változik, nem mint Althea, aki túl konok. De majd kiderül.

Egyelőre azt sem dönteném el, kik számítanak a történetben jónak vagy rossznak. Célok felé küzdenek, ezek megvalósítása közben vannak egymással konfliktusaik. Egyre jobban megmutatja a világot közben a szerző, de nem érzem úgy, hogy ilyen nagyobb téren átlátnám, mi a jó vagy rossz, melyik törekvés visz előre. Így el is van érve, hogy mindenki útja érdekes tudjon lenni. Ha mondjuk szívesebben is olvasom Málta és Wintrow fejezeteit, mint a többiekét.

Sok szereplő, sokféle kaland és folyamatos világépítés. Bőven benne van, hogy sok történet még nincs elmesélve. Már most vannak irányok, merre haladhatunk majd tovább. Sok a rejtély, ami horogként tud előre húzni. A vízi kígyók szervezkedése, a mágikus világ, az élőhajók titka, de még sorolgathatnám. Itt megvan az, hogy egy színes, jól kitalált világba vagyunk belehelyezve, ami mindig kicsit többet fel fel magából, attól függően, merre járnak a szereplők.
Az élő hajók maga pedig nagyon eredeti ötlet. A kedvenc részeim között van, ahogy Viviána személyisége alakul. Azon még vigyorogni is tudtam, amikor a kalózvezér a végén udvarlással igyekszik behízelegni magát az élőhajónál. Nem is rémlik, hogy hasonló ötletet olvastam volna már.

Ha még egy szempontból az előző trilógia mellé teszem, ez a mesélősebb. Sokkal regényesebbnek, színesebbnek, a szereplők részéről jobban elmeséltnek érzem.

A jövőre nézve jó előjel, hogy felsejlik az epikusság, egy nagyobb történet minden mögött. Sajna, részben pont a kevésbé szimpatikus kalózzal, esetleg kígyókkal és a mágikus vidék lakóival. Most még inkább a családtörténetből bomlik kifelé minden, de tetszett így is.