Kalandos, világmentős, testvéres, egyiptomi mitológiás.

A Kane testvérek most Apóphisz ellen kell, hogy kiálljanak. Ő az óriáskígyó, aki elnyelné a napot, örök káoszt hozna a világra és sötétséget. Kell egy módszer, amivel szembeszállhatnak vele. Az istenek ugyan mellettük vannak, de sokan közülük nem képesek segíteni, képtelenek újjászületni, és a viselkedésük miatt a gyerekek kerülik is, hogy tőlük kelljen segítséget kérniük. Valahol van egy varázslat, ami győzelemre vezetne, de démonok és mágia védelmezi. Az Alvilágba, a Démonok közé is le kell merészkedni érte. Közben szembe kell nézniük Tutanhamon átkával is, amely lassan elragadja Walt életét. Sadie és Carter egyre jobb mágusok, de vajon elég ez a túléléshez?

Legyek gonosz? Mi volt a kötetben a legjobb? Amikor végre feltűnt Percy Jackson. Jó, nem leszek ennyire gonosz. Mi volt a legjobb? Amikor Carter Kane és Percy Jackson közös kalandra indultak. Az a kaland tetszett legjobban. Abban volt a legjobb humor, és abban látok fantáziát a jövőre nézve is.

Ebből is látszik, hogy Riordan nekem nagyon a Percy Jackson sorozat szerzője marad. Az a sorozat betalált, azt szeretem, és próbálkozom bőszen a Kane testvérek megkedvelésével is, nálam semmilyen téren nem érnek a görög félistenek nyomába.

Pedig, igazság szerint gyerekkönyvnek a Kane Krónikák is kiváló. Egy új kezdet, amivel a fiatalabb olvasók újra bevonhatóak a Riordan teremtette világba. Lehet, hogy ebből fakad a személyes ellenérzésem is? Percy és társai már felnőttek és velük könnyebben érzek együtt? Vagy simán az a bajom a Kane történetekkel, hogy nem Percy Jackson regények? Még az is lehet, de ezt attól tartok, nem most fogom megfejteni.

Inkább mesélek a Kane krónikák zárásáról!

Amelyben érkezett egy újabb ellenfél, és a kis csapat kalandról kalandra halad a legyőzése felé. Gyakran tűnik reménytelennek, de mindig talpra állnak és folytatják. (Ami nem tetszett: amikor elvesztenek társakat, nincs idő gyászra sem, nincs súlya a halálnak, rohanni kell tovább.) Ötletes próbák sora áll előttük, Riordan végig pörgős cselekményt tart fenn.

Az egyiptomi mitológiát ugyanolyan bravúrosan és ötletesen adoptálja a mába, ahogy tette a görög-római mitológiával is. Az istenek, a mágia, a túlvilág, mind okosan van felépítve, és egyszerre hagyományőrző, de maivá is tett. (Nekem még mindig jobban tetszik és érthetőbb, ahogy a félistenek kaptak örökül képességeket az isteni szülőtől.) Még arra is vannak benne magyarázatok, hogy tud ez a világ a mienkben létezni anélkül, hogy észrevennénk.

Riordan úgy ír, hogy mindig könnyed és humoros is legyen. Nekem ugyan annyira nem jön be, ahogy narráció közben a testvérpár egymást piszkálja, de ez nem is nekem, a kisebbeknek van szánva. Nekik tetszeni fog az is.

Önállóan is megállja a helyét a sztori, de folytatásként is működik. Riordan egyre tudatosabban építi a történetei világát, ennek bizonyítéka, hogy Percy most találkozik Carterrel. Felsejlik egy új sorozat lehetősége – kicsit kutakodtam, van még két kisregény talonban, talán idővel azokat is a polcra tehetjük…

Bár én nagyon az új Percy részt várom, addig jó volt ez a Kane történet is, amíg az nincs.

A kígyó árnyéka - Mint ifjúsági: 80% humoros, fordulatos, hősies szereplőkkel, elvekkel és kalandokkal.

Szubjektíven: 50% ez a mitológia, ezek a kalandok nem kötöttek le igazán. Görögöket várom.