Elnyomásos, szerelmeseket elválasztós, zárdai életes.

1950-es évek, Magyarország. Egy vidéki kisvárosban az ÁVH egyik fejesének 17 éves lánya rendszeresen zongoraleckéket vesz. Itt találkozik tanárnője pár évvel idősebb unokaöccsével, a zongoraművésznek készülő Istvánnal, akinek a tehetsége meglenne a karrierhez, de nemesi származása miatt a rendszer hátráltatja. A fiatalok között kibontakozik az első szerelem, de a lány édesapja ellenzi a kapcsolatot. Hogy elválassza a szerelmeseket, lányát zárdába adja. Borbála döbbenetére a zárdában szabad szellem uralkodik: miután a német és szovjet megszállók is prostituálták az apácákat, van egy abortusz programjuk, és a kényszerből itt levő lányok megtalálhatják a módját szerelmeik megélésének is. A lány után utazó Istvánnal nekik is jut néhány boldog perc, de a rendszer ellenük dolgozik.

Inkább a filmek kapcsán, de szoktam emlegetni, hogy most az a trend, hogy olyan szempontból dolgozzuk fel a háború élményét, ahogy korábban nem volt divat. A legjobb példa a Homok alatt, de tudnék mondani másokat is. Elkopik az a győztes heroizmus, ami a nagy, klasszikus háborús történetek sajátja volt.

Ebbe a trendbe illeszkedik az Apácabordély is, ami annak állít emlékét, hogy a megszállók hogyan zsarnokoskodtak a megszállott területeken. Nő kellett nekik, hát prostituálták, akit csak akartak, minden etikát vagy erkölcsöt elfeledve. Ha nagyon hasonlítgatni akarom a regényt, hasonló volt a Háború virágai című film is, csak az Ázsiában mutatta ugyanezt.

Pergel könyve számomra már az elején el lett rontva azzal, hogy elolvastam az Előhangot. Tulajdonképpen az összes poént lelőtte, amit a történet alatt jobb lett volna átélni. Olyan volt, mintha előre megkaptam volna a cselekmény vázlatát. Értem, magyarázni akarta, hogy milyen történelem szemlélettel dolgozott, hitelesítette az egészet egy szemtanúval, de a regény élményt ezzel megcsonkította. Utóhangként jobban működött volna.

De még ezzel együtt is, történelmi regénynek inkább el tudtam fogadni a regényt, mint romantikusnak. A technika különben történelmi regénynél divat: valós események és körülmények között elmesél egy kitalált karakterről egy történetet. Csak éppen ez a történet, annyira nyálregény kompatibilis, hogy az ettől való ódzkodásom fel is pörgött. Már rég nem szórakoztat az ilyen Rómeó és Júlia történet (itt különben a West Side Story találóbb hasonlítási pont lenne), egyszerűen unom.

Az se segített, hogy romantikusan szélsőséges ez a szerelmi szál. A nagy első látásra egymásba szeretés, a kis idejű lángolás, majd a lehető legnagyobb kiégés. Mit kellett volna éreznem? Sírni, sajnálni őket, együtt érezni? Ha nem untam volna ennyire, talán összejött volna. De untam, pont az lett mindig, amit vártam. Nem is tetszett.

A karakterek is nyálregénybe illő figurák. Vagy, tudok jobbat. Szappanoperásak.

Tanulságokat levonni nehéz. A hatalom zsarnok természetét tudnám kiemelni. Annak igazságtalanságát, hogy a hatalom birtokosai mennyire kifordulnak az emberi valójukból. Hogy mennyire igazságtalan, amikor az ártatlanok más kedvtelése vagy rögeszméje miatt szenvednek. Valahol Európában-t idézve, egy emberélet oly könnyen megtörhető.

El kell mesélni ezeket a történeteket is, ha a románc része irritált is.

Apácabordély - Mint történelmi romantikus: 55% a rendszer érdekes, maga a cselekmény nyálregénybe illő.

Szubjektíven: 35% tulajdonképpen az előszó lelőtte a poénokat, ettől unalmas lett az egész.