Földet mozgatós, családi konfliktusos, világvége ellen küzdős.

Tízgyűrűs Alabástrom az életét adta az álmáért, melyet az erejével továbbörökített – most Essun felelőssége, hogy a Hold visszatérjen a helyére, a Föld megbékéljen és véget érjenek az Évszakok. A nő kevés megmaradt társával az Obszidiánkapu felé tart, hogy bevégezze a tervet. Ám a szíve mélyén még mindig lánya, Nassun megmentése a legfontosabb neki. Nem is sejti, hogy a lánya már nem az a gyermek, akit 2 éve elragadtak tőle. Schaffa megtanította az orogén erők használatára, és a kislány hozzá kötődik már, apja és anyja helyett, akik csak kemények voltak vele, és cserbenhagyták többször is. Ők is a kapu felé tartanak, Nassun ösztönösen érzi, hogyan használja. De a Földatya befolyása, a lány által átéltek az anyjától eltérő meggyőződést adtak a lánynak, aki a világ legrosszabb arcát ismerte meg. Talán itt az ideje, hogy valóban eljöjjön a világ vége.

Többszörösen díjnyertes sorozat, ez a kötet is begyűjtötte a maga díjait. Sokan szeretik is. Az agyammal értem is, mi a népszerűsége is sikere oda, de szeretni nem tudom. Lelkiismeretesen végigolvastam, de egyszerűen nem vagyok képes szeretni.

Talán azért, mert azokat kedveltem meg, akiket elvesztettünk a cselekmény folyamán. Már eleve az, hogy a szimpatikusabb gyerekét ölte meg Essun férje. (Ez még az első részben volt.) Ahogy a múltban Essun végzett az elsőszülött fiával, Alabástrom fiával, aki a három gyereke közül a legszimpatikusabb volt, és akit meg is menthetett volna a megölése helyett. (Szintén a sorozat nyitányában.) Majd Alabástrom adja az életét, akit messze jobban szerettem, mint az életben maradó nőt. (Ez már a kettes.) Ebben a részben sincs másképp, ha van is egy kis csavar. Bár itt olyan hal meg, akinek nem fáj az elvesztése, de őt visszahozzák az életbe. Csak tudnám, minek…

Ahogy ezt összeírtam, leesett, hogy nem maradt olyan szereplő, akit bírtam korábban. Abszolút Essun és Nessun kerülnek a fókuszba, akiket az elejétől kezdve nem bírok.

Sok oka van ennek. Nem szerettem a döntéseik, és nagyon nem bírtam, ahogy mindkettő nyavalyog. Igen, rég ez a halálom a regényekben. És itt mindkettő húzza a maga fájdalom gombócát, amit időnként az olvasóra borítanak.

Pedig, a világ jól ki van találva. Maga az orogénia, a különféle mágikusnak tűnő lényeknek a sora. De az is, ahogy a Földet élőlénnyé teszi. Most múltat épít a világnak, és megkezdődik a jövő építése is – vagy eljön a teljes pusztulás?

Közel jutunk egy disztópia világához, melyben van egy csoport, akiket nagyon durván elnyomnak. Itt már ki is mondják, amit csak sejthettünk a korábbi kötetekből: a világ baja sokkal előbb megoldható lett volna, ha hagyják, hogy az orogének tegyék a dolguk. Ha nem félnének és eltipornák őket, hanem emberi megoldásokat keresnek. És ezt mindenki nagyon jól tudta, de a társadalom egyszerűen nem engedte meg, hogy felemeljék e réteget. Maradt nekik az elnyomás és szenvedés. Tiszta X-Men…

De annak is van mondanivalója, ahogy az ember és a Földatya hadba állnak. Ide jutunk. Csak itt egy fokkal nagyobb a fantasy fok a megszemélyesítéssel, de mi is gyilkoljuk a Földet.

Vannak benne jó dolgok, érthető a sikeres. De akkor se szerettem!

A megkövült égbolt - Mint fantasy: 70% több sci-fi elemmel, példázat a környezettudatosságról. Kalandos, érdekes.

Szubjektíven: 40% nem fogott meg. A világa nagyon komplex, de a szereplők nem tetszenek.