Romantikus, trónért harcolós, uralkodós, kosztümös.

Matilda, a flamand hercegnő kamaszlányként szeret bele az angolszász vendégükbe. Brihtric azonban nem megfelelő férj, apja hamar szétzúzza a lány reményeit, és a normann herceget, Vilmost mutatja be a lányának, mint leendő férjét. A lány eleinte ellenkezne, nagyon nem tetszik neki a férfi fattyú származása, de aztán felméri, ez a férfi a társa lesz, és királynévé teszi idővel. Ha a szívét nem is tudja nekiadni, a társa lehet. Így pápai beleegyezés nélkül is, Vilmos hercegnéje lesz. Miközben boldog házasok, sorra születnek a gyermekek, férje egyre terjeszkedik, biztonságot teremt nekik, és a szemét folyamatosan Angliára veti. Matilda a társa minden törekvésbe, és mikor a férje súlyosan megbetegszik, arra is rádöbben, mindig ő volt a szerelem is – már az angol trón se érdekli, csak őt kapja vissza!

Az első kötet óta erre a részre vártam. Amilyen képet festettek Vilmosról a norvég és az angol király jelölt, minimum egy szarvas ördögnek kellett volna lennie. Nem is csoda, hogy végig arra voltam kíváncsi, milyennek rajzolja meg őt Joanna Courtney.

Most, hogy olvastam, már azt tudom mondani, nekem ez a pár, ez a király és ez a regény tetszett legjobban a trilógiából. Jó volt eddig is, de határozottan ez a korona az egészen, és nem csak azért, mert 1066-ban Vilmos lesz a diadalmas nyertes.

Újra a nőé az elsődleges fókusz, leginkább Matilda nyomában jár a cselekmény. Ő az, akinek kicsit a fejébe és érzelmeibe is bebocsátást enged a szerző. Ugyan akad egy-egy fejezet, amelyben más kerül a fókuszba – pl. Matilda unokatestvére, Judith, aki az előző kötetekből megismert Torr felesége lett – de mindig hozzá térünk vissza.

Kifejezetten érdekes, ahogy Courtney megírja, hogy Matilda saját magával szemben mennyire elvakult volt, miközben királynéként remekül helytállt. Volt a fejében egy romantikus kép a szerelemről, saját magáról, és bárki is akarta szembesíteni az igazsággal, egyszerűen nem hitte el. Hogy a szerelemnek nem kell nyálas, rózsaszín ködnek lennie, hogy ő maga sem egy ártatlan virágszál, hanem ugyanolyan törekvő, uralkodó jellem, mint a férje.

Onnantól, hogy erre ráébred, lesz szerelmesebb a kötet, mert ott van egy váltás – már kimutatja a férjének, hogy szereti. Helyesek együtt, és bár minden párosa a trilógiának jól működött házaspárként, nekem ők tűntek a legstabilabb párnak. Talán azért is, mert Harald és Harold kétnejűek voltak, míg Matilda és Vilmos csak egymásért és a trónért élt.

A romantikus vonalon túl, megint, nagyon szerettem a királyi udvar bemutatását. Vilmos mellé Courtney rajzolt egy bajtársakkal teli normann udvart, akik tűzben és vérben váltak barátokká. Mindenki megkapja a maga történetét, miközben merényleteket, háborúkat kell túlélni, és ebben az udvarban a politikai ármánykodás is nagyon ment kifelé.

Tetszett, ahogy mélyülnek a karakterek. A mellékalakok jobbára csak romantikus papírfigurák, de Matilda és Vilmos nagyon jól fel van építve. Nekem bejött a férfi kegyetlen vonásokkal dúsítva – már értem, miért tűnt a többi udvarban hidegnek és számítónak, miközben mindez csak egy eszköz volt, jobb jellem és szív volt benne, mint a többségben.

Egyszerre éreztem ezt a kötetet a leginkább romantikus történelmi mesének, miközben hitelesnek is. Talán, mert Courtney felkészült a korból is, és jó mesélő. Tetszett!

A hódító királyné - Mint történelmi: 85% erős karakterek, hiteles keret. Olvasmányos stílusban, korrekt zárlat.

Szubjektíven: 90% a kedvencem a sorozatba. Ezeket a szereplőket szerettem legjobban meg.