Mesevilágos, nyomozós, múltbeli titkos, kamaszos.

Alice élete meneküléssel telt – tudja, hogy a nagyanyja híres meseíró. Sötét tündérmeséinek komoly rajongói vannak máig, de az anyja, Ella nem engedi, hogy Alice is elolvassa őket. Soha nem járt Mogyoróligetben sem, a nagyanyja birtokán. Egyre csak költöztek, távol a nagyitól, valami különös balszerencsével a nyomukban. Ella csak akkor nyugszik meg, amikor hír jön Althea haláláról. Letelepednek, Ella férjhez megy, Alice igyekszik beilleszkedni az iskolába. De valami baljós egyre közelebb ér hozzájuk. Annyira, hogy Ellát el is rabolják. Valami köze van Mogyoróligethez a történteknek, és a nagyanyja meséinek. Alice a mesékért rajongó gazdag osztálytársával, Finchcsel ered a rejtély nyomába.

Melissa Albert könyvéről már volt prekoncepcióm, mielőtt olvasni kezdtem. A fülszöveg alapján szerintem nektek is lesz, arról, hogy Mogyoróliget több egy egyszerű birtoknál, ahogy a tündérmesék is többek fantázia termékeknél. Kicsit sajnálom is, hogy elvárásokkal kezdtem neki, mert nélkülük sokkal jobban tetszett volna a regény.

Mert a regény első fele messze nem az a fantasy kaland, amire számítottam. Sokkal közelebb áll egy YA regényhez, melyben a kamasz hősnő küzd a középiskolai, vagy úgy általában az életbe való beilleszkedéssel. Amikor feltűnik mellette Finch, még erőteljesebb lett az érzetem, hogy ez inkább kamaszregény, mint fantasy mese.

A következő zsáner is inkább idéz thrillert, mint tündérmesét. Az anya eltűnik, valaki a lány nyomában jár, neki meg válaszokat kell találni. Feszültség, menekülés tölti meg az oldalakat.

Nem rosszak ezek a szakaszok sem, van elég cselekmény és feszültség is bennük, csak éppen valami mást vártam. Óvakodjatok, olvasók, a prekoncepció átkától!

A regény utolsó, talán harmada nyújtotta azt, amit vártam. Sötét tündérmeséket, mágikus lényeket, mágiát és kalandokat. Nem egyedi az ötlet, többek közt Jodie Picoult is jegyez olyan regényt, melyben mese és valóság világa keveredik. De Albert olyan hangulatot tud teremteni, amiben benne van ezeknek a meséknek a szörnyű szépsége.

Mert Végvidék meséi messze nem boldog történetek. Ahogy Finch közbe elmesél egy-egy mesét a lánynak, kibomlik egy olyan világ története, ahol nincs happy end, csak szenvedés és halál, meg véres események. Nem is értettem, Finch miért akar annyira közéjük jutni. Mintha boldog lehetne egy olyan helyen, ahol átok les mindenkire és szörnyű halál.

De mindezek mellett mégsem egy depresszív és vére meséről van szó, mert Alice mozgatója a szeretet és az önmagáért való harc. Az anyját akarja visszakapni, a szabadsága mellett. Ha nagyon akarom, bele lehet magyarázni, hogy ez a történet arról szól, hogy saját magunk alakíthatjuk a sorsunk, és ha a szeretet nevében hozunk áldozatot, akkor a nehézségek idővel kifizetődnek. Mondhatni, a mesék általános tanulsága megmaradt, csak ezek a szereplők sokkal nehezebb úton jutnak el eddig.

Cseppet szenvedtem a szereplőkkel is. Ha belegondolok, igazából nem voltak számomra szimpatikus karakterek benne. Másvilágot egy fájdalmas gonoszság hagyja át, és a valóságos figurák a rejtett titkaikkal lesznek kárhozottá. Alice árnyalt, a többiek még egyszerűek is.

Van benne ötlet és hangulat, de nem nőtt a szívemhez.

Albert: Mogyoróliget – Mint fantasy: 75% eseménydús. Valóság – meseelemek jól keverednek. Van karakterfejlődés.

Szubjektíven: 65% a sötét tündérmese vonal tetszett, talán a hősnő nem lett elég szimpatikus.