Átverős, lelkiismeretes, pszichopatás, kapcsolatos, anyai.

Joanna és Alistair Ausztráliába utaznak a pár hetes kisfiúkkal. Noah nehezen viseli a hosszú utat, bömböl végig, már nem csak az anyja, de az utasok nagyja is kikészült a kicsitől. Az átszállás után nyugszik le, elalszik, Joanna örül a csendnek. Annyira, hogy csak órákkal később merül fel benne, hogy Noah ennyit soha nem szokott aludni. Megnézi a kicsit, és az igazság arcul üti. A baba órák óta halott. Alistair nem engedhet meg magának egy botrányt: akkor nem kapja meg az első házasságából született lánya felügyeleti jogát, akkor véget ér a karrierje. Egy tervvel áll: játsszák el, hogy elrabolták a fiuk. Joanna belemegy, de a médiafelhajtás, az egyre erősebb bűntudat lassan megőrjíti. És most először el kezd gondolkozni azon, milyen ember Alistair.

Először hamar tisztázom a címet, mert aki nem olvassa az első fejezeteket, nem fogja érteni. Azért dózis, mert a babának és az anyjának is gyógyszert kell innia. A reptéren kisebb palackba kell őket önteni, amit ott vesznek hamar meg. Egyformák. És megitatják a síró kisfiút. Kérdés: melyikből? Mennyit ivott? Sok múlik a történet végkifejlettjén azon, ki adta azt a dózist a kicsinek és mekkora is volt igazán, miből. Az a dózis mindennek a forrása. (Az eredeti cím, a The Cry – vagyis a Sírás – pedig még kifejezőbb. Sírt a baba, majd nem.)

Hogy ezt tisztázzuk, kicsit le akarom szólni a kötet fülszövegét. Egyáltalán nem rejtély, hogy a kis Noah meghalt, és a szülei csak úgy csináltak, mintha elrabolták volna. Ezzel szemben a kötet hátulján úgy szerepel, mintha gyerekrablás történet volna. Pedig ez a regény nagyon nem erről szól, hanem a fent megmagyarázott dózis/sírás következményeiről. Azt meg kikérem magamnak, hogy a kötetből készült sorozat alaphelyzetét írják a könyv hátuljára.

De vissza a regényhez! A cselekményért jár egy piros pont. Nem egy tipikus femi-thriller alaphelyzet, hogy eljátsszák, a halott babát elrabolták. Az elrabolt gyerek a tipikus, a házastárs titka is tipikus, de ebben a felállásban Helen Fitzgerald újat tudott nyújtani.

Sajnáltam is, hogy nekem túl hisztérikus lett a regény. Onnantól kezdve, hogy Johanna rádöbben a fia halálára, a nő kikészül. Amiben nincsen semmi meglepő, de nagyon utáltam végig arról olvasni, hogy szenved, eszement dolgokat talál ki, idegileg teljesen kivan.

Fitzgerald a másik szállal, Alistair volt feleségével kanyarodik vissza a tipikus femi-thriller eseményekhez. Elkezdünk jobban Alistair személyiségére rálátni, és olyan kérdéseket feltenni Johannával, melyeket sokkal előbb észre kellett volna vennie. Nagyon bírtam például, amikor Alexandra (Alistair volt neje) a férfi orra alá dugja a kutatásait, a pszichés jellemzőket, melyek rá olyan nagyon igazak, és amelyek szerint ő egy… nem árulom itt el, micsoda!

Érzelmileg nagyon erős a könyv, érezhetően mindkét elbeszélőnő helyzetét mélyen igyekszik átéreztetni, és annak is megvan a folyamata és íve, ahogy az őrült gyász átvált thrillerbe. Az csak az én kibékíthetetlen ellentétem, hogy nekem túlzottan rapszodikus a viselkedésük, ha értem is, miért ilyenek lettek a szereplők.

Stílusában nyers, de jól áll neki. A durvább szóhasználattal is kifejezi azt a belső tusakodást, szenvedést, amit a szereplők átélnek. Itt indokolt a nyers disszonancia.

Korrekt thriller, akinek az érzelmesebb vonal bejön, tudom ajánlani.

Fitzgerald: Dózis - Mint thriller: 70% femi-thriller, érzelmekre kihegyezve, csavarral. Egyedibb ötlet az átlagnál.

Szubjektíven: 55% nekem nyavalygós – valaki mindig fáradt, feszült, rosszul van, szenved.