Rejtélyes betegséges, félős, egymásnak esős.

Dooling egy hegyvidéki városka, ahol semmi érdekes nem történik. Ám elindul egy új járvány, ami nagyon hamar világszintűvé válik. A nők elalszanak, benövi őket egy fura gubó, és akit megpróbálnak kiszedni, megvadul és gyilkol, majd újra elalszik. Ide is lassan elér a kór, és a nők megpróbálnak ébren maradni a megoldásig. Különösen feszült a helyzet a női börtönben. Egy különös nő tűnik fel ugyanekkor, Eve Black, aki a többiekkel ellentétben tud aludni és ébredni is, aki már szinte természetfeletti. A helyi pszichiáter, Clint, aki a feleségét akarja megmenteni többek közt, tőle alkut kap: ha életben tudja őt tartani, a nők megkapják az esélyt az ébredésre. A felbőszült férfiak nőket égetnek gubókkal együtt, Eve ellen indulnak, míg páran igyekeznek fenntartani a rendet – nem is sejtve, hogy a nők átkerültek egy más helyre, és minden nappal csökken az esélyük a visszahozásukra.

Igazán szeretnék a regény jó részeire koncentrálni, mert vannak neki azok is, de nagyon nehezen megy, mert a negatív benyomásaim erősebbek. Kezdve azzal, hogy nagyon fura nekem ez a fiú-apa kettős szerzőség. Picoult és lánya esetében érezni lehetett, hogy van benne a lány keze. De itt? Annyira King stílusában készült az egész, hogy hajlamos lennék azt feltételezni, Owen csak ötletelt az apjával, aki aztán írt. De ne legyek ilyen gonosz, igaz?

Hiszen rábökhetek a történetben is olyan hibákra, amelyek idegesítenek és jogosan. Ha átmennek a nők egy másik dimenzióba, minek marad itt a testük egy gubóba? Ha a testük, gubójuk pl. felgyújtják, a nők odaát is meghalnak. Ha itt a testük, hogy szülnek a másik oldalon? A gyerek ott lesz a másba, és az anyja testéből hogy tűnt el? Nem is nagyon akarok ebbe belemenni, mert csak megfájdul a fejem. De zavar, értitek.

Kettes bajom, hogy nagyon kevés szereplőt engedett a kötet megkedvelni. Ha női hőst kellene benne találnom, az Lila lenne. De pont ő az, aki nagyon ellentmondásos ahhoz, hogy szeressem. Tulajdonképpen egy félreértés miatt távolodik el a férjétől, és hiába tudja meg az igazat, utána is úgy érez, mintha ő gondolta volna jól és megcsalták volna. Ugyanezt eljátssza a végső döntésnél is: ő is azt mondja, menjenek vissza a világba. De már ott és akkor nem szívből mondja, és bár nincs leírva, simán kiérezhető, hogy ő nagyon megbánja, hogy nem maradtak a fa túloldalán. A végére úgy átmegy a férjével bunkóvá, hogy nem értem, miért.

De szerencsétlen Jared is mindig szív. Sokan meghalnak, a sátáninak induló férfi meg képes lesz megváltozni és megváltásra lelni? Jaj.

Nekem nem tetszett a nagyon erős #metoo hang sem a kötetben. Szabályosan úgy van megírva, hogy a férfiak úgy rosszak, ahogy vannak. Biztosra veszi, hogy a nők világa sokkal jobb lenne. Annyira nyalizósnak hat az egész a mozgalomnak, hogy az már sokkoló. Ok, vannak a világban gondok és igazságtalanságok a két nem között is, de ez túlzás.

De akkor, ami jó benne. King mestere annak, hogy egy átlagos, semmilyen kisvárosba beköltöztesse a horrort. Felvezeti, tomboltatja, levezeti. Itt is jól működik ez a része, ahogy az egyes embereken leképezi a kirobbanó helyzetet és feszültséget. Vannak hatásos képei – nekem a legemlékezetesebb a gubóégetés lett, de lehet válogatni.

Egyszer elment, de leírhatatlan, mennyivel jobb a Carrie vagy a Christine. Még mindig.

King: Csipkerózsikák - Mint horror: 60% a feszültségteremtés, egyes karakterdrámák jól megírtak, de a véghang fura.

Szubjektíven: 50% csak nem megérintette Kinget a #metoo? Vannak jó ötletei, de túlzó is.