Mesés, kalandos, királyságot mentős, jóslatos.

Tedros és Agatha már Camelotban vannak, készülnek az esküvőjükre. Azonban gyülekeznek a viharfellegek is: Tedros koronázása félresikerül, nem sikerül kihúznia az Excaliburt. Annyira meg akar felelni, hogy Agathát teljesen kizárja, aki sokat szenved a nagyon konzervatív udvarmestertől. Egy régi legenda is felbukkan, amely kiforgatva alkalmas lenne, hogy letaszítsa a trónról Arthur fiát. E közben az iskolában Sophie átvette a Rosszak dékánjának székét. Jól szórakozik, bálozik, miközben esküvői tippeket ír barátnőjének. Ám valaki a diákok küldetéseit kisiklatja, valami szörnyűség készül. A két barátnő együtt vág neki kideríteni, ki szórakozik a mesehősök életével és Tedros trónjára ki áhítozik. Egy ellenfél lenne? A Rengetegben keresik a válaszokat.

A Jók és rosszak iskolája ötletesen és viccesen indult, egy jópofa gyerekmesének, ami nem vette komolyan magát, és ez jól is állt neki. Aztán, minden kötettel egyre jobban éreztem, hogy az ötlet kevesebb, a történet gyengébb, de az oldalszámok még mindig az egekben. Örültem, amikor vége lett, minden szál el lett varrva.

De egy siker nem tűnhet el örökké, Chainani is folytatja a sorozatot. Új trilógiába kezdett, de legalább nem a korábbi szálakat bontja szét. Volt egy ötlete, ami köré írta a folytatást. Ez legalább indokolja, az anyagi kérdéseken túl, miért térünk újra vissza a Jók és rosszak iskolájába. Vagy, inkább Camelotba.

Hiába értem, miért jó ötlet a trónkövetelő felbukkanása, mégse tudom szeretni. Kifejezetten izgalmas, ahogy egy ősi mesét kiforgatnak, hogy azzal indokolják a gonoszak a tetteiket. Ha csak azt nézzük benne, hogyan manipulál a Kígyó az Oroszlán ellen, kifejezetten szórakoztató a regény. Volt egy történet, amiből mese lett, és a Kígyó ezt játssza újra a maga sötét módján. Akkor mi a bajom? Az, hogy nagyon eltér az eredeti történettől már maga Tedros léte is. Arthur király és Guinevere nem volt képes közös gyermeket a világra hozni. Aki itt mégis él, ő Tedros. Megtart az írónő elemeket az eredetiből, de annyira mesébe ágyazza, hogy azt nem veszi be a gyomrom. Korábban is birkóztam ilyen problémákkal, de mivel teljesen mese környezet volt, lenyeltem. Most viszont az egyik fő helyszín Camelot, az Arthur mondakört írja újra Chainani, annyi mese elemmel, hogy az zavart. Túlzottan rég szeretem az eredetit…

A történet különben kellemesen kalandos, láthatóan van elég ötlet és alapanyag az Arthur mítoszokban, amikkel játszhat az írónő. Vastag a kötet, de ha túlírtnak is érzem helyenként az egyes kalandokat, legalább változatosak és haladnak az események.

Ami viszont nem nyerte el a tetszésem, bár értem annak is az okát: a karakterek fejlesztése. Tedros ebben a részben teljesen kifordul magából, elveszti szinte minden önbizalmát, nagyon könnyen manipulálható. Ok, 16 éves, a többiek is, ez indokolhatja a gyerekességük. De nekem nem áll össze a fejemben: 16 évesen esküvő, uralkodás, abszolút felnőtt szerepek, és annyira gyerek még Tedros, Agatha és Sophie is! Néhol a nyavalygást is nagyon túlzásba viszik, ami engem mindig is irritált.

Elsősorban kisebbeknek való ez a kötet, akik még elég gyerekek egy meséhez, de már haladnak a YA regények felé. Ez átmenet a kettő között.

Chainani: Az én váram – Mint meseregény: 70% kalandos, további viszi a cselekményt, újraértelmezi a klasszikusokat.

Szubjektíven: 40% némileg túlírtnak találtam, és az átírása az eredetieknek gyakran zavart.