Traumás, gyászolós, küzdelmes, tragikus, továbblépős.

David újra összetört. Még mindig gyászolja a bátyját, de már Amy mellett sem bír maradni. Hiába szereti a lányt, nem tudja kitörölni a gondolatot, hogy Amy inkább Chris párja lenne, ha a férfi még élne. Pusztítja magát: alkohollal, droggal, alkalmi kapcsolatokkal és mindenki megbántásával, aki fontos volt neki. De Chris halálának évfordulójára Chris pszichiátere átküldi neki a bátyja terápiás anyagait. David majd beleroppan, de elkezdi végighallgatni, a bátyja hogyan küzdött a depressziójával, az anyjához fűződő zavaros érzéseivel, az egész káosszal, amiben mindketten felnőttek. Miközben David eljut a mélypontra, ahonnan Amy és a leendő családjuk, Chris emléke kedvéért kész felállni, az utolsó kirakós darabka is a helyére kerül: mi volt az utolsó csepp, ami után Chris végleg feladta.

Kevés könyv rázott meg annyira, és fájt, mint a Pennington fivérek trilógia első kötete. Jobb szót nem tudok rá, egyszerűen fájt. Brutális, hogy egy anya hogyan tudja bántani a gyerekeit, és teszi őket tönkre. Az volt David nézőpontja. A 2. rész hozta a haragot, és Amy szemszögéből a történetet. És most, hogy Chris szólal meg a 3. részben, megint hasadnak ki belőlem a darabok, és újra fáj.

Rádöbbentem, hogy visszatükrözöm David érzelmeit. Attól függetlenül, melyik karakter a regény fő elbeszélője, David az, akivel azonosultam. Az elsőben majd belepusztult a fájdalomba. A másodikba minden haragja Amy ellen irányul. Most megint szenved, fáj neki, de Amy irányába rálel a megbocsátásra és a jövőre. Teljesen átéreztem ezt az egészet, és vele együtt elengedtem én is, hogy haragudjak a lányra.

Még abban is egyeztem vele, hogy ugyanabban a személyben találtuk meg, aki megérdemli nem is a haragot, de a gyűlöletet. A fiúk anyja – komolyan, ilyen szörnyeteget kevés regényben találtok! Eddig is tudtuk, hogy verte a gyerekeit, komolyan megalázta őket, és legalább annyi lelki sérülést okozott nekik, mint testit. Most pedig, Chris terápiájából az is kiderül, milyen mélyek ezek a sebek igazán. Mert David kicsi volt, ő egyes dolgokat nagyon mélyre elásott magában. Chris felszínre hozta, és pokolian szenvedett. Meg én is, mert egyszerűen elképzelni nem bírom, hogy vannak olyan visszataszító lények, mint az anyjuk.

A cselekmény két szinten is nagyon működik. Most nem is tudtam eldönteni, mit várok jobban. A múlt felvételeit, hogy végre megértsem, miért vágta fel Chris az ereit? Vagy David hanyatlását és felépülését, akinek még nem késő? Lekötött mindkettő, és fájt is mindkettő.

Nagy előnye a kötetnek, hogy úgy váltotta ki belőlem ezt a nagyon érzelmi átélést, hogy nem csöpög, nem magyaráz bele semmit, hagyja a történetet és a cselekményt hatni. Ugyan téma a lelki élet, az érzelmek, de nem magyarázza ezeket, hanem terápiásan feltárja, és az átélésük, az egész reakció megmarad az olvasónak.

Önpusztítás, remény, túlélés, család, szeretet – ezekről rengeteg minden van benne, miközben zajlanak az események is. Tartalmas. Fájdalmas, de van mélysége.

A karakterek, Amy, David, Chris és az anyjuk portréja tovább mélyül. Szinte élnek.

Végül, de nem utolsó sorban, ha adhatok annyi tippet, a 3 rész sorrendjét tartva, folyamatosan érdemes elolvasni. Együtt van íve a cselekménynek, a karaktereknek, a gyász folyamatának.

Szaszkó: Vigyázz rám – Mint dráma: 95% tragikus és fájdalmas a cselekmény, miközben jól szerkesztett történet is.

Szubjektíven: 90% kikészített, tördelte a szívem, még mindig emésztem ezt az egészet.