Fülszöveg: 

Ted Bannerman még mindig abban a házban lakik, amelyben felnőtt. Gyakran törnek rá nyugtalanító gyermekkori emlékek, és mániákusan foglalkoztatják azok a dolgok, amiket a közeli erdőben ásott el. Két társa van: az egyik Lauren, a kamasz lánya, aki rendszeres dühkitörésekkel küzd, és akinek nem engedi, hogy rajta kívül bárkivel is kapcsolatba lépjen. A másik pedig Olivia, a hűséges macskája, aki úgy érzi, hogy Istentől kapott küldetése megvédeni Tedet. Rajtuk kívül a férfi egyetlen bizalmasa a „bogárember”, egy terapeuta, aki előtt csak nehezen tudja eltitkolni valódi érzéseit.

A Ted szomszédjába újonnan beköltöző Dee Waltersnek szilárd meggyőződése, hogy Ted rabolta el tizenegy évvel korábban a kishúgát a közeli tó partjáról. Amikor kutatni kezd utána, hirtelen felborítja Ted addigi viszonylag nyugalmas életét…

Szerintem: 

Rosszkor talált meg ez a regény. Annyira mást vártam, mint ami meg lett benne írva, hogy az már garantálta, hogy

csalódni fogok. Most túlságosan eszembe juttatta Az Apple TV sorozatát, a The Crowded Room-ot.

Talán az egyik bajom, hogy nem lettem meglepve. Most komolyan, meg kellene lepődni, hogy Lauren és Olivia nem léteznek, csak Ted egy-egy személyiségei? Ward túl sok nyomot hagy, ami idő előtt elvezet a megoldáshoz. Pl. túlzottan meg van személyesítve a macska, nem állati, hanem egészen emberi a viselkedése és a gondolkozása. De mondhatnám azt is, hogy ahhoz, hogy Tednek lehessen egy lánya, kellett volna egy nő is, aki megszüli. Már az gyanús, hogy nincs anya a képben, de aztán sokkal több minden is a megoldás felé mutat. Akár az is, hogy Ted képtelen lett volna akárcsak egy olyan viszonyba is kezdeni, amivel nem is terveztek jövőt, csak becsúszott egy gyerek.

Ez utóbbi különben érdekes, mert olvastam olyan értelmezést is, hogy az lett volna a félrevezetés, hogy Lauren anyja azért nincs képben, mert ő egy elrabolt gyerek, akit Ted fogva tart. Ezt kb. annyira tartottam olvasás közben lehetőségnek, minthogy Olivia valami természetfeletti, okos macska. Nekem előbb jutott az eszembe, hogy Olivia az elrabolt nő/gyerek, aki macskának képzeli magát. A félrevezetés szikrája, amitől valóban meglepetés lenne ez a regény, az nekem nagyon hiányzott.

Különben szépen össze van rakva. Ward hangot ad Oliviának, Laurennek, Tednek és plusz szereplőként Dee-nek, akinek kamaszkorában eltűnt a kishúga. Tednek ugyan alibije van arra az időre, de Dee annyira felelőst akar, hogy egy ponton rászáll a férfira.
Ward talán abban a legjobb, ahogy ezeket a szükségeket létrehozza. Dee esetében azt, hogy miért kell neki mindenképpen egy bűnös. A bűntudata miatt – ha ő jobban figyel, ha nem megy el pasizni. Ha ő másképpen tesz dolgokat aznap este és a húgának nem engedi, ami aztán tragédiához vezetett. De az önvédelem bekapcsol – nem gyűlölheti magát, hát egy felelősre van szüksége. Még az emlékeit is képes elnyomni, elfelejteni, hogy hihessen abban, hogy Ted az a szörnyeteg, akit keres.

Ugyanilyen szépen felépíti és magyarázza majd a végére Olivia és Lauren szerepét is. Éppen annyira butítva a történteket, hogy szórakoztató regény maradhasson. Talán pont az emlegetett sorozat miatt nekem kevés is volt a dráma – csak utalások vannak arra, apró feltörő emlékek, hogy miért tört Ted személyisége darabokra. Azzal, hogy ezt ennyire távolról kezeli, az igazi rettenetet és beteg személyt kihagyja a történetből.
Bár, az is igaz, hogy ezzel azt emeli ki, hogy Ted túlélő. Hogy mi kellett ahhoz, hogy viszonylag épen funkcionáló ember lehessen belőle. Nem a thrilleren, a bűneseten és a szörnyűségen van a súly, hanem hogy egy elme ezt miképpen éli túl.

A cselekményt elsősorban Dee tartja mozgásban, Ted esetében nem sok minden történik. Ott inkább a rejtély fenntartása, az utalások működnek, hogy ki Ted, mit tett és Olivia, Lauren helyzetében is sokáig meg vannak tartva a titkok. Inkább a psziché oldala, a belső történések és nyomok, félelmek adják a kötet tartalmát, mint a tényleges eseménysor.
Máskor ezzel is jobban kibékültem volna, most nagyon vártam, hogy Ward kösse végre össze a szálakat, vagy hozza lendületbe a szereplőit.

Van benne törekvés, hogy a szereplők mások legyenek. Természetben, kicsit a nyelvükben és a beszédükben is. Azért annyira nem sikerült elkülöníteni őket, hogy random szövegből rájöjjek, éppen melyik szereplő fejében járunk. Ezzel együtt is feldobják a történetet a váltások, és belecsempészik a dinamikát, amit különben a cselekményből hiányoltam.

Jópofa a borító, a történetben is lenne ötlet. Valahol kár, hogy túl közeli a sorozatélményem, ami miatt ezt most kevésnek találtam.

Idézet: 

A gondolat olyan ajtó, amin átsétálnak a halottak.

Két dolog alapján alkotok véleményt az emberekről – hogyan bánnak az állatokkal, és mit szeretnek enni. Ha valami saláta a kedvenc ételük, akkor biztos, hogy rossz emberek. Ha bármi, ami sajtos, akkor valószínűleg rendben vannak.