Gyászolós, apa – lányos, szellemes.

Madeline volt a családja szíve: a tökéletes feleség, a szerető édesanya. A családját sokként is éri, amikor elvesztik. És a terhet súlyosbítja, hogy Maddy öngyilkos lett. Miért nem volt elég neki a családja? A férje, Brady magát hibáztatja, és próbál rájönni, mit kellett volna másképpen tennie. Most a lányával próbál erősebb kapcsolatot kiépíteni, de az sem megy könnyen. Eve ugyanis magába zárkózik, és a barátai előtt sem tud megnyílni. Ugyanúgy hallgat az apja, mint szerelme, John előtt. Nem is sejtik, hogy Maddy lelke még mindig velük van, és igyekszik segíteni nekik. Súg dolgokat, segítene. Az útjukba sodorja Rory-t, aki terapeutaként segít a kamaszlánynak a gyászon túllendülni. De Maddy halványodni kezd, vajon sikerült átsegítenie a családját a gyászon?

Néha nagyon nem jó, ha egy híres művel akarják eladni a regényt. Mert ha nagy a kontraszt egy kis hasonlóság mellett, akkor még kritikusabban nézünk a cselekményre és a szövegre. A Szerettem élni a Komfortos mennyország farvizén evez, és sajnos, minden tekintetben annak a gyengébb verziója.

Már eleve azzal rosszabb helyzetbe van, hogy a Komfortos mennyország a megerőszakolt és meggyilkolt kislánnyal, eleve drámaibban indul. Ott már ez a koncepció is üt. Itt meg egy öngyilkos, negyvenes nő van. Persze, ez is tragédia, de messze nincs egyensúlyban a képzeletbeli mérlegem. Még akkor sem, ha a végére jut egy csavar is, ami azért átértékeli, de csak egy kicsit, Maddy halálát.

Aztán, már nem hat eredetien az ötlet. Az, ahogy a kislány nézhette a családját, valahol fájdalmas volt. Mert csak nézhetett. Maddy képes befolyásolni a dolgokat, és nekem ez se tetszett. Így a halála ellenére aktív szereplő marad, és javíthat dolgokon. Ami sokkal pozitívabb, mint amikor csak azt látja, hogy a tettei milyen hatással voltak a szeretteire. Mindig csak kicsit hat az eseményekre, így igazából természetfeletti thriller nem lehet. Kisebb tőle a drámája, és pl. amikor kezd eltűnni, és elfogyni, az sincs drámaian megírva.

Talán ez volt a legnagyobb bajom. Érzelmileg sok minden hiányzott nekem. Hiába van négy kiemelt szereplő is, mindenki elég nagy terhekkel, egyik sem hatott rám érzelmileg. Hogy lehet az, hogy Fabiaschi rengeteg lelkizős részt tett bele a kötetbe, amivel jócskán túlírtá is tette a cselekményt, mégsem képes tragédiákat megfogni? Semmilyen a cselekmény, a hangulat.

A karaktereket igyekszik emberivé tenni, ad nekik kis hibákat is, de ettől nem éreztem őket igazibbnak. Valahol viccesnek éreztem, hogy az egyetlen karakter, akinek a történetében éreztem a drámát, Brian, akinek van 2 jelenete az egész sztoriban. Aki jól keres, keményen dolgozik, sikeres, de közben elmegy mellette az élet. De eljön az ébresztő, és képes lesz megváltozni. Ezt valahogy igazibbnak éreztem, mint Eve és Brady szenvedését. Akik tulajdonképpen csak gyászolnak. Nem változnak, nem fejlődnek, csak szenvednek.

A szöveg is mesterségesen igyekszik érzelmes lenni. Attól én nem fogom rosszul érezni magam, hogy azt olvasom, hogy a szereplő rosszul van. Kicsit negédesnek is éreztem.

Messze többet vártam, részben a PR miatt is. Így még nagyobb a csalódás, mint egyébként.

Fabiaschi: Szerettem élni - Mint dráma: 50% erős koncepció, de túlírtnak éreztem. Minimális cselekmény, sok körítés.

Szubjektíven: 35% mások, hasonlót, sokkal jobbakat írtak már. Nem ütött meg érzelmileg.