Kamaszos, nemi identitással szembenézős, átnevelő táboros.       

Cameron Post kamaszlány, aki azt veszi észre, hogy egyre jobban vonzódik a barátnőjéhez. Néha, mintha viszonozná is a lány az érzéseit. Éppen az első csók csattan el, amikor a lány arra megy haza, hogy a szüleit elvesztette egy autóbalesetben. A nagynénje veszi magához, hiszen a nagyanyja túl beteg és öreg, hogy a gondviselője legyen. A lány menekülne a gyász elől, legyen a futás egy babaház kidekorálása vagy a szerelem keresése. Ám nagyon erősen vallásos nénje egyszer csókolózáson kapja egy lánnyal, ami a szemében hatalmas bűn. Cameron egy bentlakásos iskola lakója lesz, ahol ki akarják űzni belőle a lányok iránti vonzódást. Cameron a hasonló gondolkodásúakkal jól elvan, de aztán pár tragédia megerősíti abban, hogy mindez hiábavaló és szökni kell innen.

Van annak némi veszélye, hogy ennyire egyben olvastam és néztem ezt a történetet. Elolvastam a regényt, majd megnéztem a filmet. És vannak, amik keverednek a fejemben. Egy-egy jelenet a regényből, más a filmből maradt emlékezetes.

A kettő különben alaptörténetében egyezik, de azért vannak lényeges különbségek. A regény Cameron útját mutatja be, onnan, hogy sejteni kezdi, hogy neki a lányok tetszenek, egészen addig, hogy bátran felvállalja ki ő, és már az sem érdekli, erről mit gondol a környezete. Kiáll már magért, és harcol – ha a harc a szökést is jelenti.

Ami a regényben egy kerek történet, fejlődés, a filmben nem kaptam vissza. Ott nagyon az iskolára koncentrálnak, noha ez a történet annál nagyobb kellene, hogy legyen. Érdekes, hogy más területen a film sokkal merészebb. Abban akad szexuális tartalom is, elég sok. A regény visszafogottabb – lényegesen kevesebb, és kevésbé erotikus jellegűek az ilyen részek benne.

 A hangsúlyos pontok, a drámai tetőpont azonban megegyezik – a film szinte szó szerint el is játszotta ezeket a részeket. Amikor Mark kiborul, majd megteszi, amit és a lánnyal interjút készít egy tanácsadó. Itt látszik legjobban, mennyire máshogy néznek ugyanarra a dologra.

Amit Cameron ott megfogalmaz, akár a regényben, akár a filmen, az lehetne a kötet esszenciája. Hogy az ilyen iskolák nem valók semmire: fizikailag nem bántják a rájuk bízott kamaszokat, de önutálatra nevelnek, ami aztán tragédiához vezet. Mert hiába akarnak a melegek megváltozni, nem fog menni. Ez nem választás kérdése. Azzal, hogy elhitetik velük, tehetnek róla és ez bűn, azt érik el, hogy reménytelennek és utálatosnak lássák magukat.

Tartalmában, üzenetében egy fontos kötetről van szó, de sajnos nekem most ennyi nem volt elég a boldogsághoz. Mert cselekmény alig van benne, ez a lány lelki útja. Amit nagyon sokszor untam. Jobban szeretem, ha haladnak a dolgok, de itt minden ezerszer átgondolt és belülről átélős. Inkább elvekről, mint tettekről szólt.

A szerző stílusa se ragadott meg. Őszinte, hiteles, de ennyi. Nem vitt magával egyik fejezetről a másikba, nem keltett bennem érzelmeket.

Nem szerettette meg velem a szereplőket, noha éreztem a gondos munkát, amivel meg lettek alkotva. Vannak mélységek, több típust megjelenít Danforth, és mégis, az a szikra, amitől drukkolok egy hősnek, most nem volt meg.

Lehet, hogy a téma is távolabb van tőlem, de ez most nem jött át.

Danforth: Cameron Post rossz nevelése - Mint kamaszos fájdalmas: 60% karakterközpontú, a hősnő szempontját erősen megragadja.

Szubjektíven: 30% nem kötött le, nem szerettem meg a szereplőket, untam a regényt.