Esküvős, családi ellentétes, női gondos.

Shelly és Fred szerelmesek, jól megvannak együtt, és szeretnék hivatalossá is tenni a kapcsolatukat. Mindkét család – leginkább az örömanyák – kicsit félve várják az esküvőt. Susan, a menyasszony anyja a nagyvárosi, gazdag feleségek tipikus életét éli, akinek a külsőségek jelentenek mindent. Most is hatalmas eseményt akar, a lehető legelőkelőbb módon. Fred anyja, az özvegy Diane attól tart, hogy az ő vidéki életvitelük és modoruk nem fog tetszeni Shelly kifinomult rokonainak. Mi lesz, ha a fia elszakad majd innen, hogy teljesen abba a másik világba olvadjon be? A két család, a két örömanya egymásnak feszül, hogy a közös rendezvényeken botrányok és világnézetek ütköztetése közben egy családdá váljanak. De az igazi családdá válás hosszabb folyamat.

Általában szidom a kliséket, és jobban szeretem, ha egy regényben találok valami eredetit. Bevallom, most csak egy könnyed, kis romantikus klisé regényt akartam olvasni. Amiben a gazdag lány és a szegény fiú szerelme minden akadályt legyőz.

Így nem is kicsit csalódtam, amikor olvasás közben rájöttem, hogy nem Shelly és Fred a főszereplők. Mi több, mellékszereplőként is alig vannak jelen. Ez az örömanyák, Diane és Susan regénye, akik abszolút nem tudtak érdekelni. Már eleve az, hogy 50-es éveikben járó, idősebb asszonyok, akikre már nem sok minden vár. Mindkettőnek megvan a maga élete, és nem is akarnak változtatni a dolgaikon. A regény második felében ugyan történik valami, ami felrúgja a status quo-t, és indukál eseményeket, de addig még csak nem is nagyon történik semmi. Untam, röviden.

Mert arról kellett olvasnom, hogy ennek a két nőnek milyen félelmeik és komplexusaik vannak. A jellemrajz rendben ugyan, de egyik karakter se volt szimpatikus. Az elején Susan kimerül egy divatbolond, márkarajongó gazdag nőben, aki jól akar kinézni. Diane pedig már-már rögeszmés a fia elvesztésétől tartva. Egyikkel se tudtam azonosulni, és ki nem állhattam, amikor oldalakon keresztül a siralmaik – nyavalygásaik – vártak olvasásra.

Ha már van egy nagyvárosi, elit család és egy vidéki, különös (azért a bunkó jelzőt nem használnám, mert nem rosszindulatúak, egyszerűen csak egyszerűbb és paraszti lelkek) família, legalább poénok lettek volna, amikor az eljegyzésen, a próbavacsorán vagy akár az esküvőn vegyül a két csoport. De nem, még csak humort sem kaptam.

Nem vicces, nem drámai, csalódáskeltő a történet.

Még jobban kiakasztott, amikor a regény második felében a jellemfejlődés részeként a szerelmi életük is porondra kerül. Ahogy már említettem, én a fiatalok történetére voltam kíváncsi. Abszolút nem tudott érdekelni, hogy Diane elmegy-e randevúra Aldennel, vagy sem. Amúgy is röhejesnek találtam, ahogy egy 50-en felüli özvegy, komoly családanya úgy aggódik és görcsöl egy vacsora miatt, mintha kamaszlány lenne.

A szerző stílusa se fogott meg. Az a szirupos, szentimentális nyál jellemzi, ami különben is megakad a torkomon. Karakterközpontú, a két nő hiteles alak is lett, de a történetük nincs úgy elmesélve, hogy érdekelni tudott volna.

Csalódás – többet nem olvasok az írónőtől, nekem nem jött be.

Benton Frank: Belépés csak meghívóval! - Mint női: 45% nincs benne elég tét és feszültség, de nem is komikus. Lélekrajzban erősebb.

Szubjektíven: 25% nagyon mást vártam, humort – kevés akad. Plusz, öregek a főszereplők?