Fülszöveg: 

Eddig senkinek nem kellett gondját viselnie.
Ezentúl másképp lesz.

Beth soha semmit nem csinált huzamosabb ideig. Össze se tudná számolni, hány munkahelyen mondott fel, hány pasival szakított, és még mindig a régi gyerekszobájában alszik. Nem mintha ne próbált volna felnőni, de eddig egyetlen kötelességét sikerült csak menetrendszerűen teljesíteni: péntek este mindig ott ül a kocsmában.

Aztán egy reggelen tótágast áll a világa – egy kimondhatatlan tragédia nyomán ott találja magát a tinédzser unokahúga és a bölcsödés unokaöccse mellett. Beth lesz a gyámjuk, és ezzel kezdetét veszi valami, ami a lány számára egészen ismeretlen: plüsselefántok és lefekvés előtti mesék. Még soha nem vállalt felelősséget senkiért – nem kell hozzá sok, hogy úgy érezze, ezt az egészet nem neki találták ki.

Mi van, ha egyszerűen alkalmatlan? Beth megmagakcsolja magát. Most az egyszer nem adja fel. Ideje helyt állni.

Szerintem: 

Bajban vagyok az érzelmi hullámzással, amit ez a regény kiváltott belőlem. Az egyik felem

könyvtépési rohamokat kapott el, még szerencse, hogy e-könyvként olvastam. A másik viszont szerette ezt a regényt. Szóval, megosztott.

Az alaphelyzet egyszerű és nagyon sok minden rejlik benne. Adott egy csodás házaspár, két szép gyerekkel. A feleségnek szerető szülei vannak, meg egy kissé hebrencs húga, akire a férje azt mondja, olyan, mint a Hirtelen 30 hősnője. Egy kamasz egy harmincas testében. Ezt az álompárt éri súlyos baleset. Doug meghal, Emily súlyosan megsérült és kómába esik. A végrendeletük szerint pedig a húg, Beth kapja a gyerekeket.
Mondanom se kell, hogy nagyon nincs ekkora felelősségre felkészülve. Ráadásul egészen mást jelent a két gyerek: az unokahúga 14 éves kamasz, az unokaöccse egy 3-4 év körüli picurka. És most Beth nem menekülhet el…

Benne vannak a dramedy legjobb vonásai. Ahogy kívülről vicces dolgok is megesnek velük, miközben az ember sírni tudna, hogy mi van mögötte. A fájdalmuk, a gyász ás az, ahogy muszáj tovább menni és élni, ha néha levegőt sem kapnak.
De – a történet nem csak annyi, hogy Beth felnő a gyerekek gondviselőjének szerepéhez, miközben elfelejti kidobni a szemetet, odaégeti a pizzát és hasonlók. Ez romantikus regény is akar lenni, legjobb barátok szerelmesek trope-pal, ami viszont nagyon nem tetszett.

És ezzel elérünk oda, ami miatt a könyvégető felem megjelent. Az elbeszélő Beth és neki is pocsék képe van önmagáról. Így folyamatosan azt olvashatjuk, mit ront el, mennyire nem való semmire és elhiteti velünk, hogy rossz barát, rossz szerelmes, rossz szülő. Rossz mindenben. Amiket látunk az életéből, azok sem éppen bizalomgerjesztők. Rendszeresen annyira részegre issza magát, hogy nem is emlékszik, mit csinált ittasan. Iszonyatosan szétszórt különben is, és nagyon sok mindenben életképtelen egyedül. Roppant nehéz őt megkedvelni eleinte. Vagyis, pont az a típus, akinek az ellendrukkere szoktam lenni.
A szerelmi szála, legjobb barátja Jory viszont egy álompasi. Olyannyira közel vannak egymáshoz, hogy amikor jó pár fejezet után leesett, hogy Jory férfi, meg voltam lepődve. Annyira legjobb barátnő vibe-ja volt, hogy fel nem merült bennem, hogy ő tanár bácsi egy iskolában és nem tanárnő. De a lényeg, hogy Jory minden, ami Beth nem.
Egyszerűen nem éreztem őket összeillőnek és nagyon sokáig tartott, amíg megtaláltam azt a szálat, amit Beth apja képviselt végig. Történetesen, hogy szeretőknek és nem barátoknak kellene lenniük.

Bevallom, engem az is zavart, hogy Beth mennyi mindent úszik meg. Amikor nem riasztja be az irodát? Amikor elfelejt elmenni Alberttel étterembe, de a könyvklubos könyvekbe bele se nagyon les? Ő pontosan az a fajta szórakozott Bridget Jones figura, aki nekem egész egyszerűen ellenszenves. Ahogy belegondolok, az életben is kerülöm a hozzá hasonlókat. nem meglepő, hogy olvasni se nagyon szeretek a típusról.

Pedig, maga a könyv nem rossz. Megvan, honnan hova tart a könyv és még lélektani lépcsők is szépen bele vannak építve. Az unokahúg – a bűntudat, amiket tesz miatta, olyan szépen összeáll. Kívülről olvasva mondjuk gyorsan észre lehetett venni, milyen irányú a problémája, de itt el tudtam hinni, hogy benne élve nem ilyen egyértelmű.

A stílusa is egy dramedy-t juttat eszembe. Könnyed és gyorsan olvasható, levegős. De több egy csajos romkomnál, vannak súlyos részei. Tud komolyabb, összetettebb is lenni.

Vagyis, nem jutok annál előrébb, hogy engem megosztott. Beth és a szerencsétlenkedései, az alkata nagyon az idegeim táncolnak. Viszont, regényként és történetben korrekt darab.

Idézet: 

Miért nem tanítják az életvezetési készségeket? Biztosra vettem, hogy a szélesebb körű és gyakorlatiasabb témákra koncentráló oktatás sok pillanatnyi problémámat megoldotta volna.