Lázadós, emberi méltóságért küzdős, diliházas.

A félvér indián egy elmegyógyintézetben tölti békésen egymás után a napjait. Elfogadja a rendszert, teszi, amit mondanak neki. Jól tudja, a főnővér az igazi hatalom, neki kell megfelelni. De egy új beteg érkezik az intézetbe. McMurphy nem a szellemi állapota miatt van itt – bíróság kötelezte a bevonulásra egy kiskorúval folytatott viszonya miatt. A férfi nagyszájú és igazi szabad szellem, aki nem bírja nézni, hogy az embereknek hogyan kell itt élni. Hogy mindannyian a főnővér abszolút játékszerei, egy kötött és értelmetlen szabályokkal teli világban, ami senkinek nem segít a gyógyulásban. Lázadni kezd, és lassan háború fejlődik ki a nővér és McMurphy között.

Egy olyan történet, amiről sokan tudtunk úgy is mondani valamit, hogy nem láttuk sem a filmet, nem olvastuk a regényt. A regényt most kipipáltam, a filmet még meg kell néznem, de nem lett nagy késztetésem, hogy most neki is álljak.

Nem tetszett annyira, mint amennyire a mondandóját értékelni tudom. Mert arról nagyon szépen mesél, hogy milyen az emberhez méltó élet. Hogy nem elég az, hogy tető van a fejed felett és van mit enned. Ha nem vagy szabad, ha értelmetlen szabályok köré szorítanak, akkor az börtön. Hogy a diktatúra nem kell, hogy véres legyen, nélküle is képes rokkanttá tenni az életet. Mert mi marad az embernek, ha az egyéniségétől és a saját döntéseitől fosztják meg véglegesen? Élet az is, de lehet, hogy inkább vegetálásnak kellene hívni.

Ehhez hozzáteszem, hogy nem egyértelmű jó és rossz felállással dolgozik Kesey. McMurphy nem egy Hős. Olyannyira gyarló ember, hogy nem is értem, miért a pszichiátriára kerül, miért nem a börtönbe. Kiskorú megrontásáért oda zártam volna, nem a betegek közé. Viszont, ő tele van életszeretettel és olyan szabadságvággyal, amit nem lehet falak közé zárni. A főnővér sem egy rossz ember, nem az a célja, hogy megkeserítse az emberek életét. Csak rendezett viszonyokat akar – én ezt is meg tudom érteni, csak túl autokrata a világ, amit a kórházban megteremt. Semmi teret nem ad a betegeknek, és vannak olyan elemei a munkájának, amivel hátráltatja a gyógyulást is. Mert az ő kulcsszava a Rend.

Nyilvánvaló, hogy ennek a két nézetnek össze kell csapnia, a két ember konfliktusa elkerülhetetlen. Egy külső szemlélő szemével Kesey ezt meg is mutatja, és nem túl direkt módon állást is foglal. Nem rágja a szánkba, neki melyik rendszer felel meg jobban, de a regény végének alakulása azért elárulja.

A diktatúra, a hatalom kezében a több eszköz, egyetlen embert el tud nyomni és tönkretehet, de egy lázadás ellen már kevesebb az eszköze. Ki nyer a regény végén? Mindenki eldöntheti maga. Szerintem senki sem.

A regény jó a karakterábrázolásban. Az elbeszélőnk egy megfigyelő, aki éles vonásokkal megfesti a körötte élők személyiségét.

Ami viszont nagyon nem tetszett: a nyelvezet. Irodalmilag üdvözlöm, és nagyon jó, hogy nyelvében is megjeleníti a szereplőjét a szerző, de utáltam olvasni. Ebben azt hiszem, sznob vagyok. Az autentikus formánál többre értékelném a helyes szórendet, írást, tisztább stílust.

Pár év múlva még majd újraolvasom, de most ennyi bőven elég volt belőle.

Kesey: Száll a kakukk fészkére - Mint dráma: 75% egyedi nyelvezet, jól ábrázolt karakterek, örök téma az emberről.

Szubjektíven: 50% a mondandója ma is kell, ütős, de maga a történet nem kötött le.