Világháborús, tengeri ütközetes, úriemberes.

Az Admiral Graf Spee a német flotta egyik legütőképesebb hajója – egyike a tiltások ellenére, titokban készült hadihajóknak. A Führer számít is rá, hogy miközben a kontinensen a villámháború tarolja le a népeket, a vízen az e típusú hajók nehezítik meg az ellenfeleik életét. Langsdorff kapitány a háború hírére bonthatja ki a feladatát tartalmazó borítékot: tengeri farkasként kell az angolok teherhajóira vetnie magát, és az utánpótlás elvágásával segíteni a háborút. Jó hajója, fiatal és lelkes legénysége van, akikkel bele is vágnak a nagy kalandba. Sorra süllyesztik el a tankhajókat, rejtőzködnek az angol flotta elől, miközben Langsdorff végig ember is marad, aki tisztelettel bánik az ellenfeleivel, vigyáz az embereire és sűrűn gondol a családjára, akikhez haza akar térni, büszke németként és katonaként.

Egy kis dedukció, amit a világhatalommá váló USA propagandájának is köszönhetünk. A nácik németek voltak. A nácik gonoszok, ördögiek. Vagyis, a németek is gonosz ördögök. Elég csak a klasszikus, amerikai nagy háborús filmekre gondolni, melyben a hős amerikaiak felveszik a harcot a gonosz náci németekkel.

Az utóbbi években azonban igyekszik a világ ezzel a szemlélettel szakítani. A kedvenc példám szintén filmes: A homok alatt. De ez a szemlélet, mely nem akar fekete-fehér képet festeni, amely a Birodalom más megközelítését is meg meri tenni, legyűrűzik a regények közé is. Buta példa, de még Danielle Steel is írt olyan regényt, amelyben a hazaszerető német katona jó ember volt, messze nem náci démon, csak a hazáját akarta szolgálni.

Ebbe a sorba illeszkedik Izolde Johannsen regénye is, aki kedvelt témáját dolgozza fel: a hadi hajózást a II. VH alatt. Kiemel egy hajót, és annak a sorsát, a legénység életét és csatáit követhetjük végig. Számomra teljesen új a hadi hajózás világa: kétlem, hogy a The last ship hiteles tényeket adott volna a kezembe, A tengeralattjáró talán többet.

Most azonban kaptam technikai alapokat, hadi technikát és stratégiát, akciókat, és ami sokkal izgalmasabb volt számomra, lélektant is. De maradjunk kicsit a csatáknál! A cím roppant találó, valóban kalózkodásra hasonlít, amit s Graf Spee a tengeren csinált. Megvolt a módszer, amit újra és újra alkalmaztak. Elsőre érdekes volt. Másodjára ismerős. Azonban a harmadik hajó becserkészése és sorsa, majd a többi ugyanolyan menete, eluntatott. Hiába más hajók ellen mentek, annyira egyezett minden, hogy gyorsan vesztettem el az érdeklődésem.

Kellett a változás, hogy visszatérjen az olvasási kedvem – ahogy megszakadt a rutin, és változott a történet, újra le tudott kötni a cselekmény. Már nem ismétlésnek éreztem.

Működtek a drámai tetőpontok, ha pont olyanok is voltak, amit vártam. A csata hevében nem volt idő az olvasónak sem az elveszett, szimpatikus karakterek sorsán szomorkodni, de már ott megjegyeztem magamban, majd a temetésen megkapjuk az érzelmi letaglózást. Pontosan az is történt. Tudat alatt kicsit birizgál, hogy úgy érzem, az a nem is titkolt cél, hogy megsirassam a halottakat. Általában rühellem, ha kiérzem egy történetből, hogy milyen érzelmi nyomást akarnak rám erőszakolni, itt talán kicsit jobban viseltem ezt a szokottnál. Talán, mert szimpatizáltam azokkal, akiket gyászolnom kellett a többi szereplővel, és így nem éreztem akkora kényszernek, hogy sajnáljam őket.

Azon még merengek, mennyire tetszett, hogy sok mindent lehetett előre látni és voltak elég kemény előre utalások. Ok, most lehetne azt mondani, hogy mivel megtörtént események az alap, mindent lehetett előre tudni. De ahogy már említettem, most ismerkedem a tengeri hadszíntérrel a VH időszakában, így nekem nem voltak előismereteim. Nem tudtam, mi lesz a hajó sorsa vagy a legénységé. Direkt kerültem is olvasás alatt, hogy valamire rábukkanjak véletlenül. Ignoráltam minden anyagot, ami súghatott volna – még a borítót és fülszöveget is. Kivéve, amit maga a regény szövege tett elém. Spoiler nélkül ezt nem lehet jobban kifejteni, így az egyik legfeltűnőbbet igyekszem nem teljesen direkt elmondani. Langsdorff tesz egy megállapítást általánosságban egy hajó és kapitánya sorsáról. Amiből pontosan lehet sejteni, hogy mi lesz a következő lépése. Pont azt is fogja tenni.

Hiányoltam helyenként, hogy meglepődhessek. Szeretem a logikát, itt megvannak szépen az ívek is, aminek az egyik felem komolyan örül is. De azért a másik részem, ő akart volna valamit, legalább egyvalamit, amin igazán csodálkozhattam volna.

Erény a regény hitelessége és pontossága, agyilag tudtam is értékelni. De érzelmileg kellett volna nekem még valami. Egy rejtély, egy meglepetés, egy csavar, valami. Egy másfajta, talán kalandregényesebb feszültség.

Ha már a hiányérzeteim veszem sorba. Először most keserű, aztán mondok édeset kísérőnek is. Ez nagyon férfias regény. Eleve háborúzó férfiakról szól, akik össze vannak zárva egy hajón. Ugyan nagyon le tud kötni a csoportdinamika, és azt is érdekesnek találtam, miben tér el Langsdorff és Dau (az ellátóhajó kapitánya) vezetési stílusa, ez hogy mutatkozik meg a legénység hangulatában és munkamoráljában, de furcsa, hogy ennyire nincsenek nők a történetben. A hajón, persze, nem lehetnek, de szívesen olvastam volna több háttértörténetet. Langsdorff családi életéből kaptunk pár kockát, láttuk a családtagjai körében a kihajózás előtt, és ezek hozták őt hozzám közelebb. A kiemelt szereplők hátteréről, családjáról is olvastam volna szívesen többet.

Erről jut eszembe – kivel mi lett később? Legalább a kiemelt karakterek esetében szívesen vettem volna egy utóhangban vagy jegyzetben. Volt, akiről került be még életrajzi összefoglaló. Mivel a kapitány a kiemelt karakter, róla meg is kapunk minden fontosat. Hasonló, bár kisebb terjedelemben a főbb szereplők további sorsa is érdekelt volna. Jelen kötetben konkrétan Ascher, akinek a további története mozgatja az agyam.

De ígértem cukrot a keserű mellé. A regény karakterei nagyon működtek nálam. Abszolút átjött a fiatalok lelkesedése, a különféle emberek értékrendje és az egymás közti viszonyaik.

Langsdorff kapitány külön is megérdemli, hogy kiemeljem. Ő a megtestesítője annak a tendenciának, amit fentebb a filmek kapcsán már jeleztem. Ő egy hagyományos értelemben nemes jellem. Hazaszerető, családcentrikus, tele kötelességtudattal és tehetséges hajós is. Ő abszolút példakép a regényben, annak ellenére, hogy német. Ő nem egy megszállott náci – ő egy katona, aki becsülettel szolgál. Aki a hazáját, Németországot és a családját szereti, nem a pártot és a Führert. Aki kalózkodik parancsra, de ízig-vérig úriember. A regényben egykori foglyai meg is fogalmazzák, más helyzetben nagyon jó barátok is lehettek volna.

Érdekes a regény nézőpontja is. Ez a hajó, ez a kapitány van a középpontban. Mindent látunk, ami velük kapcsolatos, ami velük történik. De a szélesebb történések, az európai hadszíntéren történtek, a német vagy szövetséges vezetés, az anyaországban történtek – a köröttük levő világ ki van zárva az eseményekből. Abszolút övék a fókusz.

Érdekes, emberi történet, nem csak a VH után érdeklődőknek izgalmas regény.

Johannsen & Marble: A birodalmi kalóz – Mint történelmi: 85% hiteles, érezni a beletett munkát és kutatásokat, de regényes is.

Szubjektíven: 75% új élmény volt a tengeri háború. Hatottak rám az érzelmi csúcsok is.