Fülszöveg: 

Kat ​Cavanaugh tökéletes világa egy pillanat alatt szilánkokra törik. Lánya szakadt sárga ruhájának emléke, drága arcát árnyékoló szép szőke haja – és a saját szívet tépő zokogása…

Kat átéli minden anya rémálmát, amikor a lányát holtan találják. A rendőrség szerint öngyilkos lett, de Kat nem akar hinni a rendőrségnek – akkor sem, amikor megmutatják neki az ismerős, kecses kézírással írt, elmaszatolt búcsúlevelet, amit Grace hátrahagyott. Kat tudja, hogy élénk, vidám lánya soha nem lett volna öngyilkos.

Ám ahogy kutatni kezd Grace parfümillatú, mosolygós képekkel teli szobájában, olyan titkokra talál, amiket a lánya sosem osztott meg vele. El kell gondolkodnia, valójában mennyit tudott arról a fiatal nőről, akivé a gyermeke válni kezdett.

Kat eltökélt, hogy megtudja, mi történt Grace-szel a halálának éjszakáján, még ha ezért saját zavaros múltjával is szembe kell néznie. És ahogy egyre közelebb jut a borzalmas igazsághoz, fel kell tennie magának a kérdést: lett volna rá módja, hogy megmentse a lányát?

Szerintem: 

Mélységesen sajnálom, hogy Denzil

nem ugyanabban a stílusban zárta a könyvét, ahogy elkezdte. Annyira jól ki volt találva a szociopata Kat, hogy a vég és az ott kiderülő események nekem lehúzták az élményt.

Mert ami az Egyetlen lányom különlegessége, hogy egy olyan anya nyomozását és bosszúját taglalja a lánya gyilkosa ellen, aki érzéketlen, szociopata, már ölt és bevallottan rossz ember. Az elbeszélő is Kat és különleges színt ad a történetnek, ahogy próbálja megélni a gyászt, viszonyulni a többi emberhez, miközben egyetlen dolog érdekli: megtudni, ki a felelős Grace végzetéért, és nagyon odacsapni érte. Mert Kat egy pillanatra sem hiszi, hogy a leány alig 17 évesen öngyilkos lett.
Sajnos azonban a szerző a végére mondhatni kimenti hősnőjét, nem is szociopata és a hátterével, a félrekezelt terápiájával megmagyarázza, hogy önvédelemből ilyen kemény és megközelíthetetlen. Sajnálatos, mert elveszi ezzel azt a különleges vonását, amivel kiemelkedett az átlagos thriller hősnők közül.

Mondjuk, a szerkezet magyarázza, miért tett így. A regény csavarja a múltból érkezik és a bosszútörténet így lehet teljes. Van is meglepő elem benne, össze is áll egy tragikus, de a másik oldalról pszichésen nagyon szépen összerakott jellem és motivációs rendszer.
Denzil ezzel tudott altatni szinte az egész köteten át – lehet gyanakodni Grace szemétkedő barátnőire, az őt teherbe ejtő titokzatos férfira, hogy aztán Denzil odacsapjon, hogy mi és miért is történt igazán.

Azt még nem döntöttem el, az maga mennyire tetszett, ahogy Kat az igazság nyomába ered és nyomoz. Íve van, jönnek szépen a kiderülő tények és elég agresszívan kiszedi a kamaszokból is, amit el akarnának titkolni. Csak vannak olyan visszatérő elemek, amelyek egyszer még elmentek volna, de amikor másodszor olvasom őket, már morogtam érte. Ilyen a teázás – Kat beállít valahova kérdezősködni, megkínálják teával, ők esetleg isznak is, míg Kat a maga csészéjét félreteszi és jön is a kérdéseivel. Az a félretett csésze most valamiért nagyon idegesített.

A történetben a jellemek, a szereplők még a kiemelten fontosak. Denzil nagyon sokféle és beteg elmét, zavart mutat be és még az elsőre angyalinak, ártalmatlannak tűnő szereplőről is képes kihozni, hogy pl. az erőszakos szexet szereti vagy nagyban csalta a barátnőjét. Legfeljebb abban van különbség, hogy egyeseknél felfejti, miért lettek ilyenek. A gyilkos indítékai szépen össze vannak rakva. Az egyik legundorítóbb mellékszereplő, Kat anyja esetében viszont nem tudjuk meg, miért ilyen az a nő.

A stílusa, Kat szövege velem nagyon sokáig olvastatta. A folyamatos reflexió, ahogy azt is elemzi, mit kellene éreznie és miért nem megy neki. Az a más szemlélet. Sokáig ki is tartott vele a lelkesedésem, talán csak a végére és a végkifejlettel lett lelkizősebb, mint ami tetszett volna.

A regénnyel így álltam. A végére azért megjegyezném, hogy magamban azért is morogtam kicsit, mert a borító kísértetiesen hasonlít egy másik thrillerére. Jobban szeretem, ami egyedibb.