Fülszöveg: 

Amikor egy 700 kilométeres versenyen teszed próbára az erődet, ismeretlen hegyeken és dzsungeleken küzdöd át magad, a legkevésbé sincs szükséged egy nyomodba szegődött kóbor kutyára. Pedig Mikael Lindnorddal, egy dél-amerikai kalandverseny svéd csapatának kapitányával pontosan ez történt, amikor az egyik pihenőjük alkalmával megsajnált egy kóbor kutyát, és odadobott egy húsgolyót a koszos, ám roppant büszke állatnak. Amikor másnap továbbindultak, a kutya követte őket. Bárhogy próbálkoztak, nem sikerült lerázniuk, és Mikael egyszer csak rádöbbent, hogy nem is akar megszabadulni négylábú követőjüktől.

Gyors sodrású folyókon átkelve, betegséggel és sérüléssel küzdve, a világ legerőpróbálóbb terepén a négytagú csapat és a kutya együtt menetelt a cél felé, ahol Mikael úgy határozott, magával viszi a kutyát Svédországba, bármibe kerüljön is.

Szerintem: 

Az egykor farkasok éltek ezen a tájon (majd mesélek erről a könyvről is) szövegében szerepelt, hogy

az ember szíve beleszakad abba, hogy az állatok mennyire bátrak és milyen nagyon tudnak szeretni. Arthur története is erre egy példa, és nagyon meg tudtam szeretni ezt az ebet a történet folyamán.

Mikael Lindnord a saját történetét meséli el, aminek a központi eleme, hogy Arthur miképpen lett az ő és a családja kutyája. Jó érzékkel bővíti ki a témát: ír magáról, hogyan lett azzá az emberré, aki Dél-Amerikába ment kalandversenyre. Így kicsit memoár jellege is volt, de szépen hozzásimult ahhoz, hogy miért kötelezte el magát Arthur mellett.
A fő rész pedig az, hogy mi történt ezen a versenyen és hogyan vált a kóbor eb csapattaggá. Alapból is egy kalandverseny izgalmas, én eddig nem is tudtam, hogy ilyen sport létezik. Van benne veszély, feszültség és versenyhelyzet, ahol minden résztvevő a legjobb akar lenni. Mikael csapata nem egy nehézséggel szembesült, és mindez izgalmasabb attól, hogy a kutya teljesíteni kezdte velük a versenyt. Az evezős szakaszon megtiltották nekik, hogy a kutyát magukkal vigyék. Azt meg is lehet könnyezni, ahogy a rosszul úszó kutya szinte megfulladva megy utánuk, de nem hajlandó a parton maradni. Ok, bevallom. Én meg is könnyeztem, kutyabolond vagyok, tény. Vagyis, az egy plusz izgalom még akkor is, ha a fülszövegből tudjuk, mi lesz a vége, hogy miképpen veszi Arthur az akadályokat.

Van benne anekdota jelleg, egy jó történet, ami élvezetesen van elbeszélve. Ahogy pedig a kalandversenyeket is ismerteti, majdnem ismeretterjesztő hatású volt számomra. Mesélős, az élőszó gördülékenysége jellemzi.

Pozitív szereplőkkel és tanulságokkal van tele. Nem csak azt üzeni, hogy természet- és állatszeretők legyünk, hogy mennyit kaphatunk innen, de a saját helyünk megtalálása és az álmokért való küzdés is benne van. Lehet bármilyen furcsa, amit az ember szívesen csinál, ha rászánja az időt és képes áldozatokat hozni, sok mindent létre lehet hozni. Többek között azt is megismerhetjük innen, hogy ehhez a nem éppen közismert sporthoz hogyan lehet támogatókat szervezni, versenyt indítani és valahogy megélni belőle.
Benne van az is, hogy egyes sportok űzői miben mások, megszállottabbak, mint bárki más. Ebben helyenként éreztem azt is, hogy Lindnord már tud magán mosolyogni. Mert ki lenne épeszűként olyan, aki élvezi, hogy majd megfagy, napokig nem alszik és a végsőkig feszíti a húrt, mennyi szenvedést bír még elviselni?

Maga a kiadvány is kellemesen áll össze: a rövid, gyorsan olvasható fejezetekben akad egy-egy fekete-fehér fotó, a végén pedig egy nagyobb, színes gyűjtemény is akad. Az igaz történetekből készült történetek esetében ez egy becsülendő plusz, közelebb hozza a történetet és a szereplőit, még jobban lehet őket kedvelni.

Nekem belopta magát a szívembe, és nagyon szerettem a részegységeket egymástól elválasztó kutyamancsokat is. Kis apróság, de feldobta a kinézetet.

Idézet: 

A düh és a gyűlölet semmi jóra nem vezet, ellenben a szeretet és a nyugalom elégedettséget szül.