Múzeumi kiállítás körüli problémás, gyilkosos, zseniális bűnözői terves.

Diogenes Pendergast learatta az leső győzelmét, ha nem is volt tökéletes a sikere. Ellopta a Természettudományi Múzeum gyémántjait, a gyilkosságokat sikeresen a bátyjára kente. Az FBI ügynök Aloysius börtönben senyved, ahol az egyik őr kifejezetten a mindennapjai megkeserítésére törekszik. Ő azonban feltalálja magát, és hű barátai odakintről már a szöktetetésén dolgoznak. Szükségük van rá, hiszen Diogenes még nem végzett. Készül egy rémtettre, melynek gyökerei a családi múltban rejtőznek, melyet csak a bátyjának van esélye az emlékei mélyéről időben előhozni. Veszélyben van a múzeum, ahol az új egyiptomi kiállítás körül szaporodnak a holttestek. Veszélyben van Constance, aki körül Diogenes legyeskedni kezd.

A sorozat 7. része, egyben a Diogenes-trilógia zárlata is. Még mindig érdemes elolvasni, még mindig egy modern Sherlock Holmes karaktert kapunk, de a korábbiakhoz képest ez a kötet nem olyan emlékezetes.

Miért is?

1: a végső csavar nem olyan meglepő. Ugyan most is eljátszanak azzal, hogy a misztikum vajon létezik-e és a múmia átka több szinten is megjelenik a történetben. (Ami duplán Doyle előtti tisztelgéssé teszi a sztorit, hiszen novellaként ő is írt a múmia átkáról.) De! Sokkal szimplább a megfejtés, és mivel tudjuk, hogy minden mögött Diogenes áll, nem lehet ezen meglepődni a végén.

2: hosszú a felvezetés. Eddig mindig, gyorsan az események sűrűjében találtuk magunkat. Most minden szálat hosszasan vezetnek fel a szerzők – legyen az a múzeum, a börtön vagy éppen Constance szobájában történtek. Igaz ugyan, hogy a végére az események nem is kicsit pörögnek fel, de addig a szokottnál lassabb, eseménytelenebb a kötet.

3: Constance személye. Ezt tudom legkevésbé magyarázni, mert ez emocionális. Van ebben a nőben valami, amiért nekem ellenszenves. Nem szeretem, hogy ennyire fontos szerepet tölt be a Pendergast család életében. Talán jobban szerettem volna, ha a végén arra a sorsra jut, mint a férfi, akinek a szívét adta, és aki azt alaposan széttörte.

De e három fájdalmam ellenére ez egy jó könyv, amiben sokkal több a szerethető vonás.

A zseniális karakterek történetei lekötnek, most is ez történt. Mindkét fivér egyedi és messze kimagaslik intellektuálisan a környezetéből, roppant jó volt olvasni, ahogy manipulálják a környezetüket, ki így, ki úgy.

A végére az események nagyon pörögnek, és vannak kifejezetten ötletes megoldások benne. Lesz itt tudatmódosítás, erőszak, nagy hajsza és nagy leszámolás is.

A kötet most is nagyon olvastatja magát. Könnyed, szórakoztató, gyorsan olvasható. Értelmes. Nem csak jó kikapcsolódás, de intellektuálisan is ad ezt-azt.

A Sherlock Holmes párhuzamok továbbra is jelen vannak, de nem annyira nyilvánvalóan, hogy Holmes átiratnak kellene olvasni. Tisztelgés ez, ami jó szórakozás a hozzám hasonlóknak, akik Sherlock ügyeit is szeretik.

Talán nem ez a sorozat legjobb része, de még így is jó.

Preston & Child: Elátkozott völgy – Mint krimi: 85% lassabb kezdés, kevésbé misztikus vagy meglepő a korábbiakhoz képest.

Szubjektíven: 80% Pendergast még mindig nagy kedvenc, tetszett a családi szál kibontása.