Kapcsolatos, felnövős, élettel szembenézős.
Connell tehetséges, de munkáscsaládból származó fiatalember. Műveltségével, külsejével ellensúlyozni tudja az elit iskolában is, hogy az anyja csak egy takarítónő. Különös barátság fűzi osztálytársnőjéhez, a gazdag és különös Marianne-hoz, akiknél az anyja dolgozik is. Titkon legjobb barátok, majd lassan többek is lesznek 
egymásnak. Barátok extrákkal. Mindketten többet is szeretnének, de Connell tart attól, mit szólna a baráti köre, hogy a nem szép, furcsának tartott Marianne-nal jár. Elszakadnak egymástól, de végleg soha nem sikerül szakítaniuk. Az egyetemen, majd a mindennapokba kiszabadulva is vissza-visszatérnek egymáshoz, együtt haladva a felnőtté válás útján.
Nem szokásom elemezni a borítókat, legfeljebb egy-egy jobban sikerültnél megjegyzem, hogy szép lett a borító is. Most ilyen megjegyzést nem fogok tenni. Legjobb esetben is a különös, amit rá tudok mondani. Ha őszinte leszek, számomra még taszító is ez a kép. A zöld állítólag nyugtatja az idegeket. Az enyémet nem. Ez a halkonzervben összecsavarodó pár is… nagyon posztmodern. A regény ismeretében a történethez megy, de minden egyes alkalmat utáltam, amikor becsuktam a könyvet és láttam ezt a képet. Biztos vagyok benne, hogy a Könyvhéten hozzá kapott kitűzőmet sem fogom hordani.
Miért fáj nekem ez a kép? Mert tudom, hogy sokan a borítóról ítélnek. Ez a regény pedig egy modern szerelmes regény, ami messze túlmutat azon, hogy a két szép ember találkozik, őrülten vonzódik egymáshoz, sokat bujálkodik és happy end forever. Ez félig szépirodalom is, sokkal több van benne, tartalmasabb. Szomorú, hogy sokan mégsem adnak majd neki esélyt, mert nem elég, hogy nem egy félmeztelen félisten van az elején, hanem ráadásul fura konzerv.
Ez egy mélyen emberi történet a kapcsolatokról, társadalmi és csoportnyomásról, felnőtté válásról és szerelemről. Semmi sem egyszerű vagy fekete-fehér benne, nincsenek előre alkalmazható képletek. Pedig nagyon tipikusan indít: szegény fiú, gazdag lány, titkos szerelem. Ami kibomlik belőle, már teljesen más.
Izgalmas, ahogy Rooney meg tudja ragadni, hogy a szerelem sokszor nem elég. Nem is egyértelmű. Hol végződik a vágy, és kezdődik a szerelem? Mit érdemes feladni érte? Mennyit szabad érte küzdeni? Meg sem próbál happy end felé lökni minket Rooney, nem a habos rózsaszín mesék érdeklik.
A karakterei sem a romantikus regények tipikus szereplői. Marianne nem a környék szépe, de még csak a kedves szomszéd lányt sem testesíti meg. A külseje, de a belseje is különös. Annyira, hogy meg sem tudtam kedvelni se lányként, se nőként. Connell jobban megfelel a kliséknek, és valahogy szerethetőbb is. De az ő karakterében is bőven vannak emberi, és nem regényszerű vonások. Elég csak az összeomlására gondolni. Ő nem hibátlan, szépséges amorózó, hanem egy gyötrődő emberi lény, akinek magával és a környezetével is tisztába kell jönnie, harcolnia.
Szerettem a szöveget. Nem mászott be a fülemen, nem egy dallam, de sok olyan megállapítása és üzenete van, amiben magamra ismertem.
Értékeltem, ez egy ütős kortárs regény, de ennek ellenére nem szerettem. Azért ez komor…
Rooney: Normális emberek - Mint kortárs: 85% emberi, hiteles, ami visszatükrözi a jelent. Szerelmes, de drámába oltva.
Szubjektíven: 65% értékeltem, de nem szerettem. A jelen lecsupaszítva hangulatromboló.
