Utazós, megváltozott világgal szembesülős, testvéres.
Michelle végignézte, hogyan ért véget a világ. Látta, mit tesz az emberekkel, ha a neuronsisak rabjaivá válnak, majd mit tesz velük, ha meg kell válniuk a készüléktől. A civilizáció összeomlott, a lány sorra vesztette el a szeretteit. Már a legrosszabb gondolatokkal kacérkodott, amikor lett egy célja. Eljutni a tengerhez, Skippel és a robotjukkal. Míg haladnak, számot vet az életével, és látják, mivé lett az ország. Arra nem akar, nem is gondol, mi vár rájuk az út végén. Addig el is kell jutni, az sem lesz könnyű.
Milyen lesz a jövő? Mivel tudós nem vagyok, leginkább az általam olvasottakból tippelhetek. Az én fejemben jön egy tudományos fellendülés, majd az abszolút összeomlás. A természeti erők és a tudomány is az emberiség ellen fog fordulni. Ha elképzelem, a remélem azért nem olyan közeli jövőt, a fejemben Mad Max világa villog.
Ez a történet egy olyan tudományos eszköz gondolatával játszik el, ami azért nem légből kapott. Haladunk a digitális valóságok megvalósulása felé, ahol szó szerint beszippant majd egy másfajta világ. Talán már említettem is, én azt hittem, ez lesz a következő trend a tini filmek és regények között: a virtuális valóságok. A Ready Player One után azonban nem indult el az a hullám, amit a HP vagy Katniss tudott kelteni korábban.
Azért egy-egy ilyen történet felbukkan, mert igenis, ez egy olyan lehetőség, amivel számolni kell. Mit tesz a civilizációval, ha ebben az irányban lesz a fő fejlődési vonal? Ez disztópia, itt a teljes összeomlást látjuk. Egy olyan függőséget, ami elvezet a véghez. Nem egy szívderítő kép. Maradt ugyan pár ember, de mindenki nyomorult lett. Lehet, hogy zombikkal járnánk jobban?
A történet azért hatásos, mert kombinált. Van egy képekkel elmondott története, és van egy szavakkal. Azt látjuk, amit Michelle. Mintha egy nagyon igényes képregény képei elevenednének meg előttünk. Mesekönyvet megszégyenítő a kötet grafikája. Közben halljuk, ami a fejében jár. Az utat, ahogy eljutott ide a világ. Így tulajdonképpen két utazáson is részt veszünk: egyet a jelenben, a szörnyű állapotok között. A másik csak gondolatban, de az adja meg a miértekre a választ.
A kettő remekül működik együtt. Dinamikusak, magába szippantanak. Elsőre talán fura volt nekem, látszólag mennyire nincs összhangban kép és történet, de aztán ráéreztem, és onnantól kezdve már tudtam élvezni mindkét történetet – a képekét és a szövegét. Bár, a szóhasználat nem az igazi. Ezt az utat nem élvezi az ember – átszenvedi a szereplőkkel, miközben pörög az agya. Élmény, csak nem pozitív.
A történetbe direkt nem megyek bele jobban, nem akarom lelőni még kicsit sem a regény végét. Van benne valami tragikus szépség, valami fájdalom. Ami úgy az igazi, ha mindenki átélheti maga. A bennem levő optimista küzdene az utolsó képek sugallta cselekménnyel, de valahol még mélyebben tudom, mi lett a vége.
Üzenetet nagyon nem emelnék ki belőle. Vigyázzunk, mire függünk rá? Nincs nagy kedvem erről elmélkedni, pláne, hogy magam is ráfüggök kitalált világokra.
Egyedi, ötletes kötet, amitől jó kedve senkinek nem lesz, de nem is ez a célja.
Stalenhag: Elektronikus állam - Mint disztópia: 85% a szerkezete a képekkel egyedi, különleges. Hatása van, és a vége…
Szubjektíven: 75% erős atmoszférájú, képileg gyönyörű kötet. A történet volt kevesebb.