Fülszöveg: 

A Földet legyengítették a harmadik világháború veszteségei. Nem sokkal később jelentek meg a Ganümédeszt lakó, féregszerű telepatikus lények, és foglalták el könnyedén a bolygót, ám hamarosan rájöttek, hogy nem olyan könnyű megőrizni a hatalmukat, mint hitték.
Nem sikerült ugyanis teljesen felszámolni a földlakók ellenállását, és az emberek számtalan, előre nem látható problémát okoznak. Például egy csapat gerilla megtalálja a harmadik világháborúban elrejtett fegyvereket, melyek félelmetes erejük miatt nem kerültek bevetésre akkor, ám az idegen megszállókat illetően már senkinek nincsenek erkölcsi aggályai.
A ganümédesziek elszánják magukat a végső megoldásra, azonban nem számolnak az olyan egyéniségekkel, mint Percy X gerillavezér, dr. Balkani pszichiáter és Joan Hiashi televíziós személyiség.

Szerintem: 

A borító tetszett. Az ötlet is. Jöttek, láttak és nyertek az

űrlények. De egy lázadó csoport még van, akiknek van egy terve, hogy nyerjék vissza az emberek a bolygójukat.

Aztán olvasni kezdtem, és lefáradt az agyam. A történet hosszához képest sok szereplő van, ugrálunk köztük, és gyakran nem is értettem, minek. Néha fogtam is a fejem, hogy mi van. Van Joan is, meg Joan robot is? Miért annyira emberszerű az a robot? Biztos felületesen is olvastam, mert képtelen voltam rákoncentrálni a cselekményre. Egyszerűen idegenkedtem az egésztől. Olyan érzésem volt, hogy nem haladnak az események. Terveznek, beszélgetnek, aztán csak a végén történik valami.

Sűrűn volt olyan érzésem is a szövegtől, hogy nagyon sci-fi űrlényekkel és invázióval, de valójában nagyon is emberi jelenségekről magyaráz és akar mondani több mindent. Mi másért lenne annyira fontos, hogy ki milyen rasszú? Hosszan van ragozgatva, hogy ki fekete, milyen ősei vannak Joannak, akiről hol azt olvasom, hogy fehérnek látja magát, hol meg kis japán nőként utalnak rá. Fejtegetve van, hogy a feketék csak a fajtájukban bíznak, meg a fehérek önző, beteg viselkedése. Ez megint olyasmi, ami benne van, gyakori téma és annyira felületesen érintkezik a tényleges cselekménnyel, hogy azon pörgött az agyam, minek ez ebbe ilyen mennyiségben?

Helyenként annyira aforizma jellegű kijelentései vannak, különben tartama is van, hogy ezeket simán fontosabbnak mondanám, mint a cselekményt. Különben, ahogy K. Dick regényeknél meg lehet szokni, nincs túlírva. Semmi kitérő, lényegre tör, kevés a leírás is. Nem is értem, sok párbeszéddel és nem elhúzott eseménysorral miért érzem ennyire cselekményben szegénynek ezt az egész könyvet.

Ami minimálisan le tudott kötni, az a fegyver, amivel és ahogyan végleg végezne Percy X csoportja az űrlényekkel. Egy lenullázás – az emberek se úsznák meg, de ők talpra állhatnának, újra fejlődnének, míg a ganümédeszi elit, akik kb. csak agyak és még testrészként is rabszolgákat használnak, hogy fésülködjenek, szájukba rakják a kaját, stb. nem tudnák fenntartani magukat. Aztán nem pont ilyen hatás lesz, de az már nem a regény feladata, hogy az utána állapotát bemutassa.

Azon nem lepődtem meg, hogy szimpatikus szereplőt nem találtam benne. Ritkán szoktam a szerzőnél. Most inkább sűrűn értetlenkedtem – pl. Percy X és Joan az egyik percben azt hiszem, mindjárt ölik egymást, aztán már szexelnek is a szőnyegen? MI VAN? Igen, sűrűn fogtam a fejem.

Elmélkedős hangulatban, egyszer a távoli jövőben talán újra próbálom megfejteni, most nagyon értetlenkedem és idegenkedem tőle. Egy-egy megállapítást értékeltem, van benne okosság, de erre most nagyon nem álltak rá az antennáim.

Idézet:

– Senki nem tudja felszabadítani a másikat – minden embernek magának kell megtenni, nem igaz?
– Úgy mondod, mintha olyan egyszerű lenne – hessegetett el Lincoln egy legyet, amiből akadt bőven.
– Mert az is. Bárki lehet szabad, ha hajlandó meghalni érte.
– Mármint ölni érte – mormolta szórakozottan Luncoln.

– Fehérnek lenni is vallás. Egy szóval össze tudom foglalni, mi a fehér vallás.
– Mi? – kérdezte óvatosan Joan.
– Kétszínűség.