Fülszöveg: 

A ​magvető példázata Nebula-díjas folytatásában tovább követhetjük Lauren Olamina történetét a 2030-as évek társadalmi és gazdasági válsággal küszködő Kaliforniájában. Lauren, aki meg van győződve arról, hogy az emberiség problémáinak megoldását a csillagok gyarmatosítása jelenti, a híveivel együtt azon dolgozik, hogy megtegye az ehhez szükséges előkészületeket. De a társadalmi összeomlás és a fanatikusok feltörése következtében a teljes közössége rabszolgasorba kerül, és a lányát is elrabolják. Laurennek fel kell vennie a harcot az ellenfeleivel, hogy megteremthesse az új világrendet.

Szerintem: 

A kötet eleje azért rám ijesztett. Az első rész jó volt, és nem örültem volna neki, ha a második fele

gyengébbre sikerül. Szerencsére nem, csak Butler nagyon alapoz.

Hiszen a kezdetnél Lauren békében él a Makkban, építgetik a közösségüket és rendben vannak a dolgok. Butler itt is festi a jövőbéli Amerika disztópikus képét, de a főszereplők jó helyen vannak. A kinti politika, a szélsőségek erősödése nekik legfeljebb hír, de nem az életük. Gazdálkodnak, segítenek a bajba jutottakon. Azon még jót mosolyogni is tudtam, hogy Lauren nagyon érzi, hogy prófétai kötelessége van, de fogalma sincs róla, hogyan kellene terjeszteni a tanaikat.
Itt is van cselekmény – segíteni próbálnak rabszolgasorba jutott fiatalokon, tűnik fel az első kötet után halottnak hitt szereplő. Csak valahogy kényelmesebb, lassabb az egésznek a menete. Van egy alapos világalapozás mögötte, de zavart, hogy ennyire a szereplők világán túl.

Aztán Butler belelendül és a cselekmény olyan irányt vesz, hogy nem hittem a szememnek. Volt egy 'azt-a-rohadt' pillanatom is. A szerző jókora fordulattal állít mindent a feje tetejére, és a cselekmény hirtelen izgalmassá és feszültté válik. A világ utoléri a makkor, és széles palettát kapunk az emberi kegyetlenségről.
Nem fogom elmesélni, mi történik és hogyan válik szinte horrorrá a szereplők élete, de onnantól egy más könyvet olvastam. A szereplők már megélik a megőrült világot, és Butler egyre sötétebbre festi, milyen indulatokat korbácsolt fel a posztapokaliptikus világ, milyen elnök tud felemelkedni, és a kereszténység nevében a történelemben nem először milyen bűnöket követnek el. Gyomorforgató, nyers, fájdalmas és nyugtalanító lesz az egész sztori.

Értelmet nyer a kettős elbeszélés, amivel addig nem nagyon tudtam mit kezdeni. Lauren és a lánya szövegeit felváltva olvashattuk, a gyermek már felnőttként tulajdonképpen narrálta az anyja életét, majd itt elválnak a szálak és az ő történetét is megismerhetjük, amely párhuzamosan fut Laurenével.
A kettő együtt még alaposabb képet ad a megismertetett disztópiával, és mélyíti a tragédiát. Kifejezetten szerettem benne, pedig általában nem kötnek le, amikor nagyon is hiteles reakciókat ad a szereplőknek Butler, és mesteri érzelem átviteleket mutat be. A kedvencem talán az volt, amikor a felnőtt lány szembesül azzal, hogy a nagybátyja mennyit és mióta hazudott neki. De képtelen rá haragudni és szembenézni az igazsággal, így a nagybátyja iránti dühe és gyűlölete az anyjára lesz kivetítve.

Ez a következő pont. Nagyon jól hozza, hogy a szereplői az egyes helyzetekre és történtekre miképpen reagálnak. Hitelesek, nagyon emberiek. Mintha nem is regény szereplői lennének, hanem emberek egy széthulló világból.
Bár a kiemelt szereplő Lauren, azért a körötte levők is alaposan meg vannak írva. Sok-sok nagyon emberi reakció van benne. Hősies és gyalázatos pillanatok. Együtt lehet érezni velük, és meg lehet találni azt, akivel leginkább együtt tudunk érezni.

Ha valami olyat keresek benne, ami nem tetszett, a lassabb kezdésen túl Lauren verses betéteit nevezném meg. Ők mondják a szövegeit verseknek, de legfeljebb szabadversek lehetnének. Teljesen próza, csak a szöveg tördelése miatt lehet versnek találni valamiképpen. Az üzeneten túl nem is tetszetősek, és túl sok is van belőle a történetben.

Még egy: a vége. Lauren végigmegy a maga választotta úton, és sikerre viszi a hitét. Ugyan a kötet nem foglalkozik azzal, ezt hogyan éri el, de a záró képben az emberiség elindul meghódítani az űrt, ahogy Lauren mindig is szerette volna. Ezzel meg nagyon nem tudok mit kezdeni. Talán én is jobban tudtam azonosulni Marcos törekvésével, aki a Földet akarta rendbe tenni. Valahogy nem érzem a történetből olyannak a technikát, hogy el tudjam hinni, hogy beindul a világűr gyarmatosítása.
Ami különben Butler visszatérő ötlete, más sorozatában is volt arról szó, hogy az emberiség mit kezd a csillagok között. Igaz, itt addig jutnak, hogy elindulnak.

Nem a jövőképe, a szereplők jelenének világa, ami megfogott és mondhatni pofon csapott. Annyira könnyű elképzelni, hogy ide jut a világ.

Jól is van megírva/fordítva. Nekem a cselekmény a fő olvastató, de itt passzol a szöveg is. El van találva, hogy legyen benne érzelem és logika is. Hogy megismerjem a szereplőket, a szenvedéseiket és érzéseiket, de a környezetet is, amiben mozognak. Nincs túlírva, jók a drámai tetőpontok, és a rosszat nagyon át tudja éltetni.

Nem véletlenül fedezték fel újra ezt a regényt: van egy ütős története, izgalmas elbeszélői stílusa a dupla elbeszélői szerkezettel, és relevanciája korunkra.

Idézet: 

Nekünk, emberi lényeknek mintha mindig vigaszt nyújtana, amikor lenézhetünk másokat… a ranglétra legalján lévő, szörnyen sebezhető embertársainkat, akiket mégis felelőssé lehet tenni bármilyen nehézségért, és le is lehet verni rajtuk.

Ha egy okos, ambiciózus embert hatalmába kerít egy furcsa mánia, az nagyon veszélyes tud lenni. Óhatatlanul a feje tetejére fogja állítani a világot.