Képességes, többieken segítős, titkos társaságos, kamaszos.

Jacob Portman csak szeretne visszailleszkedni a mindennapokba, de a szülei ezt nem teszik lehetővé számára. Nem hisznek neki, a különleges kalandjait mesének gondolva elmegyógyintézetbe zárnák. Ám az ajtajukban felbukkan Vándorsólyom kisasszony és védencei, akik kitörtek az időburokból, és képesek a mindennapokban élni. Csak éppen kimaradt nekik jó 100 év, így Jacobtól várják a segítséget, hogy megtanítsa őket a jelenben boldogulni. Mivel a szüleivel képtelen dűlőre jutni a fiú, Emma és barátaik segítségével a nagyapai örökség felderítésére indulnak. Így szereznek tudomást egy titkos társaságról, akik különleges gyereket mentenek. Csatlakozni akarnak, de ehhez pár feladatot sikeresen teljesíteniük kell keresztül-kasul téren és időn.

Volt belőle egy trilógia, ami megnyugtató és lezárt befejezést kapott. Volt egy kiegészítő kötete is, ebben a világban játszódó mesékkel. De tudjuk: ha van egy sikeres történeted, nem ereszted el a kezét! Nyúzható a róka, sokadszorra is. Így Riggs is újabb bőr lerántását tette meg a sorozatáról: indított egy új sorozatot onnan, ahol korábban zárta az eseményeket.

Igazából két nagy bajom volt mindezzel: amiket az első részekben nem szerettem, továbbra is részei ennek az univerzumnak. Másodszor, elég feleslegesnek és erőltetettnek éreztem a sztorit.

Már ott látszik ez, hogy a regény első 100 oldala konkrétan semmiről nem szól. A semmit kerülgetik, és roppant untam is az egész elejét. Riggs érzékletesen szenved azzal, hogy magánéleti és cselekményszinten is újra nyissa a szálakat. Nem is sikerül neki megnyugtatóan. Magánéletben ugyanaz a konfliktus, ami korábban is volt. Emma korábban Jacob nagyapját szerette, vajon valódi érzelem köti a főszereplőhöz, vagy csak a nagyapja pótléka számára? Plusz, Emma ugyan az időhurok miatt egyidősnek néz ki vele, de ha a leélt napokat nézzük, akkor a nagyanyja lehetne. Nem is veszi be könnyen a gyomrom, hogy járnak. Egyszerűen nem látom, mit szeretnek a másikban.

A titkos szervezettel, a mások megmentése közbeni kalandok ötletesebbek, de ezekkel az a bajom, ami az egész univerzummal. (Ami a korábbi trilógiában is nagyon ellenemre volt.)

Vagyis, szerintem nem megoldás, hogy a különleges gyerekeket elzárják egy időhurokba. Ok, életben maradtak, de milyen élet az? Mindig ugyanaz a nap, és fizikailag ők maguk sem változhatnak. Ez egy börtön. Nem véletlen, hogy Vándorsólyom védencei is örülnek, amikor kiszabadulnak a saját hurkukból. Van, ami rosszabb a halálnál. Így nekem eleve furcsa, hogy most azon dolgoznak, hogy gyerekeket ilyen hurkokban helyezzenek biztonságba.

Nem szeretem a hurkok rendszerét, semmilyen szinten. Utáltam, ahogy egyikből mennek a másikba, és érteni sem akarom, milyen szálakat hoz még ide a szerző.

A szereplők nagyját nem szeretem. Emma irritál, Jacob még csak elmenne, de ő sem a kedvencem. Még Enoch a legszimpatikusabb, őt legalább meg lehet jegyezni a morbidságáról.

Végül, a fotók. Ezt is örökölte a korábbi részekből a sorozat, és most sem tetszik jobban, mint elsőre. Taszítanak ezek a képek.

Továbbra sem szívlelem ezt a regénysorozatot, és ezt a kötetet sem.

Riggs: Napok térképe – Mint fantasy: 50% kierőszakolt folytatás, hosszú felvezetéssel és újranyitott konfliktusokkal.

Szubjektíven: 30% az elejét halálra untam, az egésznek a koncepciója zavar. Minek kellett ez?