Nyomozós, sorozatgyilkosos, lelki indítékos.

A vénkisasszony Cecile az utóbbi időszakban rendszeresen felkereste Maigret felügyelőt. A nő idős nénikéjével lakott, tulajdonképpen gondozta a mozgásában korlátozott asszonyt. Az utóbbi időszakban azonban meggyőződése volt, hogy éjjelente valaki bejár a lakásba. Nem lop, de átmozgatja a tárgyakat. A legutolsó alkalommal Maigret éppen nyakig volt egy nagy ügyben, nem ért rá beszélni a nővel. Így súlyos csapásként éri, amikor a nőt és nénjét meggyilkolva találják a lakásukban. Miért nem hitt neki? Becsületbeli üggyé válik megtalálni a gyilkost. Gyanús Cecile testvére, Gerard, aki állandóan anyagi gondokkal küzd. Maigret azonban másra gyanakszik, de bizonyíték híján másképpen kell megszereznie a vallomást.

Maigret ugyanolyan ikonikus nyomozó, mint Columbo, Sherlock Holmes vagy éppen Harry Bosch. Az Agave lelkiismeretesen gondozza is Simenon munkásságát, így folyamatosan el vagyunk látva az újabb és újabb történetekkel. A legutóbbi a titkos szerető esete.

Most, ahogy ezt leírtam, belém hasított, mennyire sokat mondó a cím. Amíg olvastam, nem gondoltam bele, de a regény végének ismeretében ez egy elég beszédes cím. Ha komolyan belegondolunk, van olyan csavar, amit előre lelő. Most örülök is, hogy ezt csak most gondoltam így át, és nem előre kezdtem el gondolkozni rajta.

A cselekmény a szokott sémát követi. De az ügy más is, így nem volt unalmas ez a történet sem. A bűneset megtörténik, megkezdődik a nyomozás, gyűlnek a bizonyítékok. De Maigret szokás szerint nem éri be a tárgyi bizonyítékokkal, neki az emberi oldal az első. Miért tette a gyilkos, amit? Most ráadásul a szokott megszállottságon személyes érzelem is hajtja a nyomozót: bűntudat. Ha komolyabba vette volna Cecile panaszát, megmenthette volna?

Amíg eljut oda, hogy magában összeálljon a történet, kevésbé tudott lekötni a regény. Legfeljebb az érdekelt, szerencsétlen Gerard mit szenved. Ám amikor már megvan a gyanúsítottja, és Maigret pszichikai eszközökkel igyekszik bizonyítékot szerezni, már sokkal jobban tetszett. Ugyan volt egy olyan érzetem, hogy túl sok mindenre jön rá a szinte semmiből, de ahogy a nagy, klasszikus leleplező végnél mindent elmagyaráz, logikusnak és érthetőnek tűnt az eset.

A karakterek a szokott minőségben lépnek elénk. Simenon odafigyel arra, hogy pszichésen megalapozott karakterekkel dolgozzon, és kevés vonással is képes életre kelteni őket. Bár Gerard nem szerepel sokat, mégis, annyira jellegzetes lett, hogy szinte látom magam előtt. Maigret alakja is kapott új vonásokat: eddig is eltökélt nyomozónak láttam, a bűntudat még jobban felerősíti a kényszerét az ügy megnyugtató lezárására. Az is újdonság volt számomra, hogyan teljesít olyankor, amikor teljesen el van havazva. Sok ügy van egyszerre, és mindegyik igényelné a figyelmét.

A regény stílusa is a megszokott. Tömör és tömény – bár az elejét most szellősebbnek éreztem a szokottnál. Azt is meg kellett szoknom, mennyivel komorabbnak éreztem az egésznek a hangnemét. Ez valószínűleg abból adódik, hogy Maigret vádolja magát, és ez a regény hangulatában is megfigyelhető.

Érdekes eset volt ez is, ha az elejét kicsit lassúnak is éreztem. Összességében tetszett.

Simenon: Maigret és a titkos szerető - Mint krimi: 70% lassabban indul, a végére pszichés játszmává érik. Tömör, hangulatos.

Szubjektíven: 65% nehezebben hangolódtam rá, de a végére bírtam az emberi játszmákat.