Fülszöveg: 

Amikor ​meghívást kaptam az Ausztrál Krimiírók Társaságának fesztiváljára a helyi Orient Expressz, a Ghan fedélzetére, reménykedtem benne, hogy az utazás némi inspirációval szolgál majd a következő könyvemhez. Ezúttal regényt akartam írni ‒ elég volt az egymást gyilkoló hús-vér emberekből. Sejthetitek, hogy nem így sült el a dolog.

A fesztivál vendéglistája a krimiirodalom krémjéből állt. Ott voltam én, a debütáló szerző, aztán egy fickó, aki helyszínelős krimiket ír, egy legendás bestseller író, meg egy nő, aki jogi krimikben jártas, egy másik, aki pszichothrillerekben, valamint egy szépirodalmi nagyágyú. Ám amikor egyikünket meggyilkolják, a vonaton utazó írók ‒ velem az élen ‒ azonnal nyomozókká válnak. Együtt csak sikerül megoldanunk egy bűnügyet. Elvégre nemcsak a megoldásban vagyunk profik, hanem az elkövetésben is.

De hogyan lehet kideríteni, ki a gyilkos, ha az összes gyanúsított tudja, hogyan ússzon meg egy gyilkosságot?

Szerintem: 

Újabb humoros, 'bennfentes' krimi a szerzőtől. Én meg megint úgy érzem, hogy kicsit jobban bennfentes is, mint ami nekem jól esne.

Hiszen Ernest megint

gyilkosság helyszínére csöppen, és megint könyvet kezd el írni. Most talán annyit nem hangsúlyozza a krimik szabályait, mint korábban – de cserébe egy krimifesztivál a helyszín és a halott, de a gyanúsítottak is mind krimiszerzők. Vagyis, azért megmaradt így a szerzőség, írás és minőség, krimiszabályok vonal, ha kicsit másképpen is. Arról nem is beszélve, hogy Stevenson nagyon szívesen utal rá klasszikusokra. Ami leginkább feljön, az aztán minden téren megjelenik: Agatha Christie Orient Expressze. Beszélnek a címéről; felemlegetik, amikor a gyanúsítottakat veszik sorra és a cím, a vonatos tematika már önmagában megidézi.

Vagyis, ez megint egy meta-krimi.
Ezúttal azt figyelgettem, hogy miképpen játszik az áltatással. Vagyis, Ernest – vele Stevenson – már az elején leszögezi, hogy nem veri át az olvasót. Mindig az igazat mondja, ebben a könyvben nem kell megbízhatatlan narrátorra számítani. Ehhez képest nagyon is szeret azzal játszani, hogy egy kicsit megszegi a szabályokat, mintha csak tesztelné, meddig mehet el. Kicsit játékos, kicsit mégis megbízhatatlan.
Bár nem szerencsés pont a végét hozni példának, de duplán megjátssza a becsapós véget. Először elhiteti, hogy Ernest meghalt, aztán mégis visszacsapja a labdát, hogy túlélte a támadást, csak kórházban van.
Közben eszembe jutott még egy – van egy hosszas fejtegetése arról, hogy a mai regényekben már nem divat, hogy a komornyik a tettes. Olyan szereplőnek kell lennie, aki színen van, alakítja a cselekményt. Erre egy olyan szinte láthatatlan mellékszereplőt húz elő a végére, hogy az a saját elvének kijátszása.
Ezek összeadódva inkább zavarnak, mint szórakoztattak. Ha azt még én is érzem, hogy egy nagy krimi-játék az egész regény, újfent.

Különben is, a narráció és a szereplő okoskodása, ami eladja a cselekményt. Mert ténylegesen nem sok minden történik, a nyomozás is alig kap pár elemet és jelenetet. Bár, azzal megint szórakozott, hogy attól függően, milyen krimi zsánerbe tartozó szerzőt hallgatnak meg éppen, annak stílusa felé hajlítja a regényt is, még részcímekkel is elválasztja őket egymástól. Vagyis, újfent csak a krimi játék, amit ki lehet emelni.

Az eset megoldásához Sherlock Homes-i megfigyelőkészség szükségeltetik. Amikor Ernest már a vége felé sorolgatja, miket figyelt meg, és azokból milyen következtetéseket vont le, már Agatha Christie terepén járunk. Poirot szokott ilyen megfigyelő lenni, meg Doyle Holmes nyomozója. (Aki szintén több szinten meg van jelenítve, még a cselekményben és a szereplő szerzők műveiben is van rá utalás.) Az is Christie-t idézte fel bennem, amikor Ernest összegyűjti a szereplőket, és szépen sorra mindenki sötét titkait felfedi, míg el nem ér a gyilkoshoz. Szinte a semmiből olyan kerek és regényes történetet rak össze, hogy ilyenkor mindig megfordul a fejemben, mégis, mennyi esélye volt az olvasónak ennek töredékét összerakni. Nem sok, azt kell mondanom. Én jobban szeretem, ami logikusabb és az olvasó is jobban benne van az egész történetben.

A szereplők viszont kétségtelenül jellegzetesek. Sokféle ember- és írótípus a lapokra került, és meg is lehet őket jegyezni. Fontosak a szereplők, és Stevenson kicsit sem vádolható azzal, hogy kevés szereplővel dolgozik. Itt vannak titkok, jellemek, egyszerre jellegzetes és mégis a szerzőre jellemző szereplők.
A végére kiderülő történet meg elég egyértelműen osztja őket jó – rossz oldalra. Hát igen, nem mindegy, hogy valaki egy bűntettet felszínre hoz vagy eltussolna.

Van egy egyedi hangja, süt belőle a krimik imádata. Hangulatos, szerethető. Bár még szeretni nem tudom, értékelni már igen. Lehet, a karácsonyi különkiadást már várni is fogom?

Idézet: 

– A fenébe is, tényleg mindenkinek van indítéka, ahogy mondta. Lehet, hogy a tettes nem egyvalaki, hanem mindenki.
– Azt hiszem, ilyen már volt.
– Nincs is jobb egy klasszikusnál