Jogos uralkodót trónra juttatós, átkot megtörős, családos.

Mindenki mozgásba lendül, hogy eljátssza szerepét az utolsó megmérettetésen. Daigen ül a császári trónon, de a szellemvilág és a természet is tudja, nem ő az igazi császár. Neki kell felülnie a trónra, hogy a birodalom egységes és egész maradjon. Azonban a császár és családja nem adja könnyen a hatalmat, vadásznak az igazira. Pedig Josimori nem akarja elfoglalni az örökségét. Ő boldog egyszerű mutatványosként a szerelme oldalán, hamarosan apaként. Ezt a boldogságot kellene feladnia a trónért. Hina Sikanoko nyomában jár, akit rég szívből szeret, így ő megtörheti a férfit sújtó átkot. Ám Sika saját magának is meg kell, hogy bocsásson, hogy a fia szemébe merjen nézni. Már Takejosi is felnőtt, és Mu harcossá képezte. A család összefog, hogy Josimori az őt megillető helyre kerülhessen.

Ezzel a kötettel Hearn a végére ért a Sikanoko történeteknek. Egyszerre lehet szeretni ezt a kötetet, és találni benne sok mindent, ami zavart.

Szerettem, hogy összeköti Hearn japán történeteit. Az Otoriak története rég megjelent, és ez a regény azt meséli el, hogy születtek meg a kikuták, akikről az a történet szól. Megvannak a közös pontok: hogyan alakultak ki családok, amelyek abban a történetben fontos szerepet játszottak. Mindennek az eredete itt van – azzal a finom módszerrel, hogy aki ismeri azt a sorozatot, ráismer sok mindenre és plusz élményt kap. De akinek nincs meg ez a tudása, nem érzi úgy, hogy valamiből kimaradt. Hearn minden szálat szépen zár, és nem érezni az utalásokból, hogy azokból még új történet csírázik.

Szerettem a regény japán mitológiába és mesebeli lényeik közé helyezett világát. Olyan más, mint amit az európai mondakör használ. Nem is merem állítani, hogy mindent tökéletesen fel tudtam fogni belőle. A maszkok hogy adnak a szereplőknek több erőt és hatalmat? De az is különös, hogy Kiku és Mu, meg a testvéreik milyen vérvonalból és hogyan lettek. Japán mesékből is felismertem motívumokat, ami szintén tetszett.

A cselekmény és a szereplők kapcsán viszont a nem tetszésem sorai következnek. Nézzük először a cselekményt! Az egész egy hatalmas, már szinte eposzi történet akar lenni. Ennek megfelelően nagyobb időszakot is ölel fel a cselekmény, és gyakran éreztem úgy, hogy céltalanul ugrálunk nagy távokat időben és térben. Mintha a mese sokkal bővebb és részletesebb lenne, csak éppen nekünk egy-egy jelenetet ragadnak ki belőle.

Nem lett mesélős sem, nem tudott magával ragadni a regény stílusa. Ebben az is közrejátszott, hogy nem tetszett a cselekmény elbeszélése sem.

A szereplőkkel az volt a legnagyobb bajom, hogy nagyon sokan vannak, sok minden történik, a terjedelem viszont kicsit. Így igazán senkit nem lehetett megismerni, vagy mély jellemnek megmutatni. Mindenkinek 2-3 tulajdonsága van, és ennyi. Egyszerűek. Nagyon kevés benne a fejlődő jellem. Még a gonosz sem olyan, akit nagyon lehetne utálni: ahhoz túl szürke ő is a hősökhöz hasonlóan.

Ami még érdekes volt ebben a történetben, a nők helye. Sok a biodíszlet köztük. Hina más: szajhaként él évekig, mégsem rója fel ezt neki senki. Sőt, versengenek érte a férfiak. Fura.

Egyszer el lehetett olvasni, de nem vágyódom vissza Sikanoko világába.

Hearn: A tengu játszmája – Mint fantasy: 65% összekapcsolt könyveket, izgalmas a mítosza. Nem regényszerűen mesélő.

Szubjektíven: 40% túl nagyívű a cselekmény egésze, elmesélve mégis kevés. Nagyon mesei.