Az irigység csúnya virág, és rossz szokása, hogy haragot terem. (Hamilton: Álmodó Üresség)

Tessék, ez a véleményem: mindannyian úgy indulunk neki az életnek, hogy jártasak vagyunk a mágiában. Forgószelekkel, erdőtüzekkel és üstökösökkel a bensőnkben jövünk a világra. Születésünkkor képesek vagyunk madaraknak dalolni, olvasni a felhőkből, és meglátni a sorsunkat a homokszemekben. De aztán a varázslatot az oktatással kitörlik a lelkünkből. Kiprédikálják, kifenekelik, kimossák, kifésülik. Kijelölik az utunkat, és azt mondják, legyünk felelősségteljesek. Viselkedjünk a korunknak megfelelően. Nőjünk már fel, az isten szerelmére. Tudják, miért mondják nekünk mindezt? Mert akik mondják, félnek a vadságunktól és a fiatalságunktól, és mert a varázslat, amit ismertünk, szégyennel és szomorúsággal tölti el őket, mert ők hagyták magukban elsorvadni.
Miután azonban messzire eltávolodnak tőle, többé nem kaphatják vissza. Esetleg csak másodpercekre. A tudás és az emlékezés egy-két pillanata. Az emberek azért lesznek sírósak a filmeken, mert a sötét moziban egy rövid időre megérintik a mágia aranytavát. Aztán ismét kilépnek a logika és értelem könyörtelen verőfényére, és a tavacska felszárad, nekik pedig sajog a szívük egy kicsit, és nem tudják, mitől. Amikor egy dal felébreszt egy emléket, amikor egy fénypászmában a táncoló porszemcsék elvonják figyelmüket a világról, amikor egy vonat zakatolására fülelnek a távolban éjszaka, és azon töprengenek, vajon hová tarthat, akkor túllépnek azon, mik ők, és hol vannak. A pillanat röpke töredékére belépnek a varázsvilágba. Én ebben hiszek.  (McCammon: Egy fiú élete)

Sok gaz, kevés virág, ilyen az élet. (Nemere: Helló, itt a halál!)

Nincs nagyobb csalódás annál, mint amikor az ember rájön, hogy egy jó dolgot csak álmodott. (Romero: Karolina és a krakkói babakészítő)

Ha visszaalszok, folytatódik a rémálom, ha ébren maradok, a valóság… (Kodor: Méltatlanság)

Ralph óvatosan kortyintott belőle, de megkönnyebbülten állapította meg, hogy jobb ízű, mint azt a külleme után várni lehetett volna.
– Cukor? Tejszín? – kérdezte Leydecker. – Fegyver, hogy szétlője? (King: Nem jön szememre álom)

Én úgy látom, egy írónak sok kulcs kerül a kezébe – mondta. – Sok világba ellátogathat, és sok bőrbe belebújhat. Úgy látom, egy írónak lehetősége van örökké élni, ha jó és szerencsés. (McCammon: Egy fiú élete)

A varázserő furcsa dolog. Sohasem olyan formában jelenik meg, amilyenben várná az ember. (Romero: Karolina és a krakkói babakészítő)

Utazásaim során megtanultam, hogy kétféle isten létezik: az egyik ártalmas, a másik teljességgel haszontalan. Még nem döntöttem el, melyiket gyűlölöm jobban. (Aaron: Thor, a mennydörgés istene)

A pokol talán a hősöké, de az élet az élőké. (McCammon: Egy fiú élete)

Nos, keserűségében is mézédes volt. Mintha a világ vége közeledne, vagy másnap vinnének a bitóra, és még utoljára egy nagyot lehetne kanalazni az életből. Néhány örökké tartó percig, óráig még együtt lenni. Végtére is, nem erről szól az élet? Nem az tudja igazán megélni, aki számon tartja, hogy akár épp az adott pillanat lehet az utolsó? (Kodor: Méltatlanság)

Ha lennének isteneid, mondanám, hogy fohászkodj hozzájuk! Persze hozzám éppenséggel fohászkodhatsz! De ha gyors halált remélsz… az imád, attól tartok, süket fülekre talál! (Aaron: Thor, a mennydörgés istene)

Idő, a kegyetlenség királya. (McCammon: Egy fiú élete)

Derry nem egészen olyan, mint a többi hely. (King: Nem jön szememre álom)