Túlélésért küzdős, családi összetartós, haláltáboros.

Helene jól szituált, német család lánya volt. Szőke, kék szemekkel, biztos családi háttérrel. Ám egy cigány fiatalemberbe szeretett bele, és harcolta ki a házasságot, bár mindenki lenézte érte a párt: a saját és a férje szülei, a környezetük. Ahogy a nácik hatalomra kerültek, a férjét elbocsátották a berlini zenekarból, ahol a hegedűvirtuóz korábban játszott. Helene tartotta el őt, és 5 gyermeküket. Amikor a nácik begyűjtötték a zsidókat, Helene férje és gyermekei is listán voltak. Helene nem, de ő is a családjával tartott. Auschwitz volt a megálló, ahol a nőt a gyerekei életben tartása éltette. A német származása miatt Mengele, az újonnan érkezett orvos felfigyelt rá, és megbízta, vezessen egy óvodát a zsidó táborban a német ápolónő. Helene mindent megtett, hogy védelmet nyújtson a kicsiknek, de a rendszer ellen nem küzdhetnek.

A holocaust témában a legtöbb történet a zsidók szenvedéséről szól. Pedig tudjuk, a nácik minden elemtől megszabadultak volna, akik nem fértek bele az elképzeléseikbe: kommunisták, melegek, testi és szellemi fogyatékosok, cigányok. Zsidónak sem kellett lenniük, hogy megjárják a poklot.

Mario Escobar Auschwitz egy újabb arcát mutatja meg, a cigánytáborban történtekre enged nagyobb betekintést. Egy megtörtént történet az alapja, ami annyira abszurd, hogy nehéz elhinni is. Nem az, hogy az anya a gyerekeivel tartott, még a halál felé is. Az hihetetlenebb lett volna, hogy egy nő, aki már feladta a korábbi életét a szerelemért és a gyerekeiért, most visszakozott volna. A morbid az, hogy Mengele képes volt óvodát nyittatni Auschwitzban – természetesen nem a dolgozók gyerekeinek, a rabok kicsinyeinek.

Hozzátartozik, hogy nem emberbaráti indokok vezették. Az orvosi kísérleteihez vigyázott így az alanyaira, könnyen kiemelhette a neki kellő gyerekeket – tudjuk, az ikrek különösen érdekelték. Sötét hely volt a célját tekintve, tulajdonképpen egy ól, ahol életben maradhattak a gyerekek, amíg Mengele kése alá kerültek. A regényben ez viszont nem domborodik ki. Helene a kiemelt szereplő, és ő hinni akar benne, hogy lesz ez jobb is, túlélhetik. Aki segíteni akart az ide hozott kicsiknek, harcolt értük, ellátmányért járt Mengele elé is. Vannak utalások, nyomok, mi az igazi cél, de Escobar ezekkel nem szembesíti az olvasót, Helene sem képes ebbe belegondolni. Az olvasóra marad a sorok közti igazság és a borzadály.

A szépítés sajnos, a cselekményszálak átírásában is jelentkezik. Indokolta is Escobar, nem akarta az olvasóit elkeseríteni a teljes család sorsával. Amit tudok is értékelni, nem is. Sok borzalom itt van, a nehézségek, ha nem is a legborzalmasabb részek. A műtőbe pl. nem nézünk be. De miért jobb, ha valakit életben hagy, ha rögtön utána megírja, hogy igazából ő is meghalt, csak adni akart egy kis reményt az olvasóknak? Tragédia, bárhogy is tálalja.

Ami tetszett benne, hogy az embertelenség regénye, de a főszereplői foggal-körömmel küzdenek magukért és az emberségükért. Állatként kezelték őket, de ők nem voltak hajlandóak azzá is válni. A szeretet tartotta őket egyben és össze, mert ha mindent el is vettek tőlük, ezért megérte még egy napig szenvedni, amíg csak jött még egy nap.

Ami megmarad nekem ebből a történetből, az annak a lehetetlensége, hogy képesek voltak óvodát nyitni Auschwitzban. Ez annyira… kegyetlen.

Escobar: Auschwitzi bölcsődal - Mint történelmi: 75% regényszerű, emberséggel teli és drámai, ám szépíti a történteket.

Szubjektíven: 80% az egész annyira abszurd és borzalmas is – nehéz volt letenni. Kemény.