Fülszöveg: 

1942 ​augusztusa. Jacob és Moses Párizs német megszállása idején éppen a városban tartózkodik nagynénjüknél. Szüleik – neves német zsidó drámaírók – nála helyezték biztonságba fiaikat, amíg sikerül oltalmat találni az egész családnak. De mielőtt a Stein család újraegyesülhetne, Párizsban megkezdődik a zsidók tömeges összegyűjtése. A nácik felügyelete alatt a francia csendőrök elfogják a fiúkat is, és a Téli velodromba viszik őket, abba a hatalmas, komor épületbe, ahol sok ezer francia zsidót gyűjtöttek össze, hogy aztán koncentrációs táborokba hurcolják őket.
Jacob és Moses tudja, hogy menekülniük kell, ha életben akarnak maradni. Nincs azonban más a kezükben, mint néhány Dél-Franciaországból érkezett levél, amelyek a szüleikhez vezethetik őket. Minden sarkon veszély leselkedik rájuk, és a fiúk egymáson kívül senki másra nem számíthatnak. A megszállt országon át gyalog kelnek át. Elképesztő útjuk során sok idegennel találkoznak, bátor lelkekkel, akik saját biztonságukat kockáztatva segítik a gyerekeket, némelyikük pedig a legmagasabb árat is megfizeti amiatt, hogy segítette a két kis háborús menekültet.

Szerintem: 

Mario Escobar ezen kötete szépen illik azok mellé, amelyeket már eddig olvastam tőle a Kossuth Kiadónál. A téma, a hangulat, az üzenet. Bár ismerős, attól még üt így is.

Vagyis, II. világháború és a

zsidók helyzete a Birodalomban. Jelen regény attól nehezebb, hogy a főszereplők gyerekek. Nem kell holocaust és haláltábor, nagyon brutális tud lenni a történet úgy is, hogy a gyerekek csak a szüleik után mennek és próbálnak túlélni Franciaországban, majd Dél-Amerikában.
A leginkább belém maró jelenetek nem is a konkrét és fizikai erőszakhoz kapcsolódtak. Az egyik az volt, amikor a házvezetőnő, akinek a gyerekek nénje még több mindenbe segített is, feljelentette őket és többször is rájuk küldte a csendőröket. A másik nem ennyire konkrét, inkább egy gondolat. A kisebb fiú, Moses még kisfiú. Ő nem érti, mi történik köröttük és hirtelen miért gyűlölik őket. Gyerek, ártatlan és naiv. Végig pokolian feszültté tett, hogy mi lesz az a pont, ami ezt a gyermeki ártatlanságot lerombolja.

De mindezen túl, hogy a történetben folyamatosan felbukkannak megalkuvó és áruló emberek is, igazából inkább a másik oldal, a hátköznapi hősök regénye lett ez. Mert Escobar hozza szépen sorban a példákat, hogy kik segítettek, miért és hogyan. Ezért is igaz történet, mert kiemel egy olyan régiót Franciaországban, ahol megtagadták a faji törvényeket és mentettek mindenkit. Befogadtak mindenkit.
Azzal, hogy a rongy emberek mellett így ragyogtatja az elveik mellett megmaradókat, nagyon szép történetét mondja el az emberségnek, amit a legsötétebb napokban is képesek voltak megtartani.

A történet kalandos és a gyerekek nem egyszer vannak életveszélyben. Úti kalandok menekülésekkel és segítőkkel kiegészítve. Változatos és a sok mellékszereplőn keresztül még tablót is mutat, hogy mit tettek a hátköznapi emberek egy ilyen helyzetben. Egészen sötétek, megalkuvók és kitartók, de igyekszik mindenki esetében kicsit rávilágítani, mitől ilyenek. Még olyan kérdéseket is fel tud vetni, hogy mi/ki számíz kollaboránsnak, és ki csak a helyzetet túlélőnek.

Nagyon szimpatikusak lettek a főszereplő fiúk. Talán az is volt az egyik bajom olvasás közben, hogy a gyerekek rendületlen hite, hogy megtalálják a szülőket és egyesül a család, nehezen fogadom be. Annyira hihetetlen, hogy egy más kontinensen, minimális ismerettel és nyelvismeret nélkül ráadásul rájuk találnak igazi információk nélkül.
A témához képest túl boldognak érzem a befejezést, ha értem is a miértet. Így a legragyogóbb a példa, hogy az a francia térség hogyan mentett meg családokat, sokakat.

Nincs túlírva és filmszerű jelenetek sorával dolgozik. Érthető. Azt talán lehetne feszegetni, hogy a gyerekek szövegei nem tükrözik a korukat, de én szívesebben olvasok egy korrekten, olvashatóan összerakott köznyelvi szöveget felnőtteknek, mint egy gyereknyelven végigfogalmazott, talán hitelesebb, de nehezebben olvasható verziót.

Minden borzalom ellenére és az életet és az értékeket hirdető regény ez, tele reménnyel és szép példákkal az emberségre. Máshogy van megfogva, mint nagyon sok zsidó szenvedést megragadó korszakban játszódó regény, de nekem jól is esett, hogy ez más.

Idézet: 

A kávé olyan, mint az élet, kedves fiaim. Eleinte kissé kesernyésnek érzed, aztán az utolsó korty után megint kedvet kapsz hozzá.

Az igazság legrosszabb barátja a hallgatás, a világ legnagyobb hazugsága pedig, hogy az egyszerű ember semmit nem tehet a zsarnoksággal szemben.

Idegesen meggyújtotta, aztán nézte, ahogy a mécses belsejében egyre nő a lángocska. Meglepődve csodálta, milyen erős fényt képes adni ez a vékonyka kanóc. Arra gondolt, néha a remény is ilyen, mint ez a láng, szinte jelentéktelen kis semmi, de mégis képes utat mutatni.