Vámpíros, szerelmes, érzelmes.

Beau Swan 17 éves kamasz, akinek eddig az anyja körül forgott az élete. Ő gondoskodott róla, hogy az asszony boldoguljon a mindennapokban. Ám most férjhez ment, és szívesen utazna sportoló férjével. Beau az apjához költözik, hogy az anyja boldogabb lehessen. Forks egy olyan város, ahol alig süt a nap. Állandóan esik, köd van, a fiú szenved is mindettől. Ám az iskolában felfigyel egy lányra: Edythe Cullen nem olyan régen költözött ide a családjával. Ő is magányos farkas, szótlan, és elképesztően gyönyörű. Eleinte ellenséges a fiúval, de ahogy barátkozni kezdenek, Beau végleg elveszik a szerelemben. A lány körüli rejtélyek sem ijesztik el, és amikor szembesül Edythe családjának igaz természetével, győz a szerelem.

Tetszik vagy sem, az Alkonyat olyan rajongást váltott ki sokakból, hogy hozzám hasonlóan még azok is olvasták és ismerik, akik a hátuk közepére sem kívánják a napfényben csillogó vámpírokat. Meyer sem volt képes semmit írni, ami a nyomdokaiba ért volna az Alkonyat kötetek sikerének. Pedig próbálkozott: jellemző, hogy két másik regényét is sorozatnyitónak szánta, de már a második részt sem tudta összehozni egyikhez sem. Azt meg inkább hagyjuk, hogy sorozatíróként hogy tett tönkre olyan sztorikat, mint a Bástya.

Nem is meglepő, hogy az évforduló miatt visszatért a napfényes vámpírokhoz. Álszentnek is érzem, ahogy a kötet előszavában azon kesereg, mennyire nem volt se kedve, se ideje Alkonyattal foglalkozni, ezért minimális változással kitalálta ezt a nemet cserélős újabb kötete. Mert gondolta, ezt hamar össze tudja dobni. Most komolyan? Jó, hogy nem azt írt az előszóban, hogy „ki nem állhatom ezt az egészet, de annyira jól fizetnek érte, megírtam”.

Alapból az Alkonyat ellenesek táborába tartozom, és most sem fogok helyet váltani. A történet ugyanolyan fájdalmasan béna és szentimentális, mint korábban. Beau szerelme ugyanolyan rajongás és elvakulás, mint Bella kábulata Edward iránt. Valósággal fájt olvasni, ahogy Beau karaktere és személye, az egész élete egy pontra összpontosul, a lányra. Ugyanaz az irritáló, vágyközpontú egysíkúság, amit a nyálregényekben is fájlalok. Ez tulajdonképpen annyiban tér el azoktól, hogy itt nincs szex.

Vannak viszont fájdalmas beszélgetések és ostoba cselekményszálak. A mélypont az volt, amikor Beau azon mereng, hogy ő átlagos, mit szeretne rajta egy olyan istennő, mint Edythe? A lány meg bizonygatja, hogy Beau a legizgalmasabb ember, akit valaha ismert. Olyan szinten szentimentális nyál, hogy majd belefulladtam. Borzalmas!

Utáltam azt is, hogy Meyer kitalálta, hogy majdnem minden szereplőjének nemét megváltoztatja. Csak éppen a karakterükön semmit nem variál. Így minden lány nagyon fiús, a fiúk meg lányosak. Ok, cseréljen nemet – de akkor legyen már nemhez illő az adott karakter! Végig zavart, hogy mennyire nem stimmelnek a személyiségek a karakterekkel.

Ne legyek ilyen utálkozó? Azért van, amit tudtam értékelni ebben a kötetben. Meyer legalább sorozattá nem akarja faragni ezt a történetet – rövidre zárta ennek a végén a cselekményeket. Nincs irritáló és félig kitalált szerelmi háromszög, és mivel Beau fiú, a vámpírbaba sem kerülhet itt szóba. Ennek azért lehet örülni.

Biztos, hogy ezt is sokan elolvassák. De hogy mennyire felesleges kötet…

Meyer: Egy életem, egy halálom - Mint YA: 35% karakterközpontú, nagyon érzelmes, az eredeti sztori minimális átirata.

Szubjektíven: 15% a változás kevés, bár akad pozitív is. A nemhez nem illő karakterek fájnak.