Kamaszos, gyászolós, barátnős.

Zsófi 17 éves és a halál gondolatával játszik. Ám elborzad arra a gondolatra, milyen traumát okozna a húgának, ha minden magyarázat nélkül véget vetne az életének. Így levelet kezd el neki írni, melyben igyekszik elmagyarázni, miért hozta meg ezt a döntést. Az egész az anyjuk halálával kezdődött. Ahogy már a nagyanyja is kifejtette, Zsófinak erősnek kellett lennie az apjáért és a testvéréért. A gyászát magába zárta, játszotta, hogy rendben van. Ha mégis szomorúnak mutatta magát, ha nem volt a régi önmaga, a barátai megjegyezték, hogy nem normális, hogy még mindig ennyire maga alatt van. De bármibe vág is, bármilyen barátok is csapódnak mellé, a lány egyedül érzi magát és némán szenved. Amíg úgy nem érzi, már nem bírja tovább.

Kamaszos fájdalmas regény, amin most kicsit el is gondolkoztam, mit jelöljek meg témaként. Lehetne a depresszió – hiszen Zsófi ebben szenved. Az anyja meghalt, és ő rosszul van, szenved, egyszerűen képtelen bárminek is örülni, kiürült körötte a világ. Ugyanakkor a gyász regényének is érzem – ahogy Zsófi megreked a fájdalom fázisában, és a veszteség rátelepül az egész életére. Összefügg a kettő, nem is biztos, hogy el akarom dönteni, melyik van meg erősebben a történetben.

Zsófi lelki világa, főleg ebben a gyászolós, beteg verzióban tőlem elég távol esik, így beleélni nem tudtam magam a történetbe. Pedig korrekten le van írva, érzelmileg mi történik a lánnyal. Nyáry Luca abszolút hozza szereplője hangját, és a leveleken keresztül nem csak a húgához, hozzánk is szól. Kamaszos fájdalmas regénynek így ok, az a szubjektív kínom, hogy se magam nem találtam meg benne, se elképzelni nem tudtam ez alapján Zsófi világát.

Nagyon karakterközpontú a történet, ami a fentiek alapján következik is. Alapvetően úgy éreztem, hogy a tényleges történések a cselekményben kicsik, ám a hozzájuk kapcsolódó érzelmek és gyötrelmek hatalmas jéghegynyiek. Mivel nekem a cselekményközpontú történetek jobban tetszenek, így ez tőlem még kicsit távolabb lökte a történetet.

Nem egyszer azon kaptam magam, hogy Zsófi óriásivá növelt traumáit én aprónak érzem. Nem is tudtam mit kezdeni azzal, hogy milyen helyzetek milyen mély sebeket ejtenek rajta. Olyasmik, amelyek józanul gondolkodva pillanatok alatt orvosolhatóak, itt csak nőnek és terebélyesednek, lassan felemésztve a hősnőt.

Távolabb volt tőlem a regény nyelvezete is. Ok, fiatalos – a szerző is az, és a célközönsége is ez a korosztály. Ezt érezni, értékelem is. A gondom az, hogy ha nem indokolja a cselekmény, nem bírom a káromkodásokat és a köznyelv alatti nyelvsíkokat. Valahol tisztában vagyok vele, hogy a 17-18 évesek nem ugyanazt érzik pongyola nyelvhasználatnak, mint én, de akkor se tolerálom jól az én olvasatomban indokolatlan durva nyelvhasználatot.

Amit azonban szeretek az ilyen regényekben: alkalmat adnak arra, hogy beszéljünk ilyen kérdésekről. Mint a depresszió, az öngyilkosság, a gyász. Félig még tabutémák, pedig nem kellene azoknak lenniük. Tanulni kell őket kezelni, segítséget kell tudni kérni.

Ugyan az alaphelyzetben éreztem a 13 okom volt örökségét is, ez azért más történet. Nem igazán az én ízlésemre van szabva, de zsánerében korrekt.

Nyáry: Vigyázat, törékeny! - Mint ifjúsági: 60% a depresszió alapos körüljárás, nagyon személyes, a hangneme a fiataloké.

Szubjektíven: 40% nem volt azonosulási ponton. Helyenként untam, túl érzelmes nekem.