Háborús, küldetést végrehajtós, szörnyekkel harcolós.

Kratosz véget akar vetni az életének – mindent megtett, amit az istenek akarta tőle, de becsapták. Spártai nevelés ide vagy oda, ezt az életet már nem érdemes élni. Athéné szembesül vele, hogy az egyik kedvenc harcosa mennyire elkeseredett. Magában felidézi, hogy jutottak el ide. Kratosz spártai harcos volt, az egyik legnagyobb. Két ember volt csak, akiket szeretett: a felesége és a lánya. Árész miatt vesztette el őket, és Athéné meglátta a lehetőséget, hogy a harcossal leszámoljon őrült testvérével. Sorra állítja az ügye mellé az isteneket, míg Kratosz a küldetéseiket teljesíti. A szirének, Medúza legyőzése, Pandora dobozának megszerzése csak egy-egy lépcsőfok a legnagyobb ellenfél felé. Azt azonban a bölcsesség istennője sem láthatta előre, mit teremtenek a játékaikkal és összeesküvéseikkel.

Az nem ritka, hogy egy sikeres film forgatókönyve alapján születik egy regény. Ha belegondolok, nem is csak a sikerfilmek kaphatnak ilyen formátumot. Valerian nagyot hasalt minden téren, mégis a stílusban erős Golden írta regénnyé. (Jobb is a könyv, mint a film. De ez már egy másik történet.)

Vannak olyan regények is, melyek egy játék történtét mondják el prózában. A legismertebbek talán az Assassins’s Creed univerzum regényei, de korábban ilyen volt a Diablo regények sora is. A God of War is a Kratosz karakterét irányító játékosoknak lesz a leginkább ismerős.

Bár azt tudnám írni, hogy ez a regény remekül megáll a maga lábán, és annak is élvezetes lesz, aki nem merült bele maga is Árész legyőzésébe a játékban. A helyzet az, hogy ez a történet annyira a játék tükre – írom ezt úgy, hogy nem játszottam vele, csak érzem a szövegből – ami már a regényszerűség rovására megy.

A felépítése tükrözi az egyre nagyobb ellenségek felé haladást, miközben átkötő részekként olvashatjuk, ahogy az istenek szövetkeznek, és eldöntik, mi legyen Kratosz következő megmérettetése. Éppen csak annak az érzete hiányzik, hogy egy összefüggő, értelmes történetet olvasok. Nagyon erőltetett.

Ez a mitológián is érződik. A cél az volt, hogy minél több mitikus lény felvonuljon, így a mitológiai és történelmi hűség ment a szemétbe. Árész seregeivel megostromolja Athént. Spárta simán a riválisa megsegítésére siet, persze. Kratosz győzi le Minotauruszt és Medúzát? Mivel Perszeusz a kedvenc görög mitológiai hősöm, ez utóbbinak kifejezetten nem örültem. Bár értem, a játékba kellettek a mítoszokból ellenségek. Ettől függetlenül nem tudtam kibékülni a gyerekkori szeretett történeteim totális átírásával.

A cselekmény annyiban pozitív, hogy izgalmas és kalandos. Szó szerint egymást követik az egyre veszedelmesebb ellenfelek, Kratosz folyamatosan mozgásban van. Unatkozni nem hagyják a szerzők az olvasóikat, csak éppen lekötni nem sikerült igazán. Ismétlődnek az események és a motívumok. Egy ellenségnek annyi, megint sündöröghet Athéné.

Nem tetszett a karakterépítés sem. Az istenek kimerülnek egy-egy tulajdonságban, vagy annyiban sem. Nincsenek rendesen megírva az indítékaik sem. Semmi magyarázat arra, Árész miért viselkedik így, vagy Athéné miért akar annyira leszámolni a testvérével. Kratosz sem éppen egy emlékezetes figura. Az istenek parancsolnak, ő meg megy elintézni az aktuális szörnyet. A fájdalmától akar szabadulni, de igazából nem tudtam meg, hogy ő milyen ember. Ő a főszereplő, ezért alapból drukkolunk neki, de itt nem értettem, miért is.

A szöveg sem volt az igazi. Teljesen olyan érzetem volt, mintha valaki ülne a játék előtt, majd igyekezne visszaadni, amit a képernyőn lát. Nem regényszerű, bár van egy lineáris cselekménye és szereplői. Egyáltalán volt értelme a sztorinak? Nem sok.

Sokkal jobbat vártam, de ez nagyon játékszerű regényszerű helyett.

Stover & Vardeman: A háború istene – Mint fantasy: 30% sok lényt felvonultat, akcióban gazdag, de erőltetett és nem regényszerű.

Szubjektíven: 20% nem szerettem a mitológia kifordítását, nem szerettem a hőst sem.