Kalandos, szörnyekkel küzdős, bandás, hírnévért küzdős.

Tam egy kisvárosi lány, akinek elege van abból, hogy náluk soha, semmi nem történik. Kalandokról álmodozik, miközben pontosan tudja, hogy a megözvegyült apja nem engedné el az anyjára emlékeztető lányát. Amikor a nagybátyja azonban meghallgatást szervez neki a városba látogató legendás bandánál, a Fabulánál, Tam kész az apjával is szembeszállni, hogy a legendás Véres Rózsa bárdja lehessen. A banda útra kel, és miközben az arénákban szörnyekkel harcolnak, Tam mindenkivel nagyon összebarátkozik. Velük tart, amikor Rose egy mitikus sárkány ellen vezeti őket. Maga látja, ahogy az őket felbérelő Özvegy felfedi igaz kilétét, és nekromanciával szörnyeket teremt, a világ ellen indul. Szemtanúja lesz hősök halálának, egy legenda születésének és a világ megmentésének – vagy minden pusztulásának.

Volt egy előző kötet már, A Wadon királyai. Már ott készen voltam azon, milyen nyelvezete van ennek a történetnek. Banda, akik turnéznak, rajongóik és ügynökük van. Csak a fülszöveg alapján bele is zavarodtam rendesen, milyen rockbanda lehet ez fantasy környezetben. Nos, ezek a bandák szörnyekkel harcolnak, és inkább zsoldos – gladiátor keverékek, messze nem zenészek. De a megnevezések megtévesztőek, miközben találóak is. Ugyanezt áthozta Eames a második kötetre is, így megint élvezhettem, hogy egész más jelentésréteg jut eszembe egy középkorias, harcolós, szörnyekkel teli fantasyról.

Tetszett az is, milyen finoman kapcsolódik össze a két kötet. Évekkel később vagyunk az előző részhez képest, új hős és Banda van. Ám a regény második felére megérkezik az átkapcsolás – eléggé elmagyarázva ahhoz, hogy az is értse, aki nem olvasta az előző részt. Kicsit szájbarágós is volt, ahogy Felhő mesedélutánt tartott Tam karakterének – ez sokkal inkább az olvasóknak kellett, akik még nem bandáztak korábban.

Az már kevésbé tetszett, milyen lassan indultak be az események. Tam megismerése, a csatlakozása, majd kis kalandok az út kezdetén. Össze is mosódtak a fejemben az arénabeli küzdelmek, ott nem éreztem igazi tétet. Ezek a részek azért kellettek, hogy minden szereplőt jobban megismerhessünk, de a történet lényegét nézve nem jelentősek.

Más ennek a kötetnek a hangnemes is. Arany Gabó és társainak küldetésében volt bőven humor is – nagyon finom paródia volt, mely használta a fantasy kalandok jellegzetes elemeit, csak kicsit csavart rajtuk. Humorosan. Itt viszont mindenki halálosan komolyan veszi magát és a küldetéseiket. Nincs az a könnyedség, az a poén, ami korábban megvolt. Sajnáltam is kicsit, azt a kötetet a zsáner elemeinek tisztelettel teljes kiforgatása tette egyedivé. Itt drámai súly épül helyette, ami egy-egy ponton működik is, de csak a regény második felében. Az elejében végig vártam a feszültséget, a téteket – akkor még humort is.

A Fabula tagjai a főszereplők, közülük is hárman emelkednek ki. Tam, aki kamaszlányból érik felnőtté, és a regény során kitalálja, milyen életre vágyik, és mennyit hajlandó tenni érte. Tetszett, ahogy az elején ártatlan, rajongó lányból komolyabb, érettebb személyiség válik. Véres Rózsa, vagyis Rose, akinek a személyében Eames két vonást nagyon elkap: a lányt, aki ki akar törni az apja árnyékából. A harcosnőt, aki vakmerősen halad a lehetetlen küldetések között előre. Mennyire fontos, hogy Gabó lánya – mennyire határozta ez meg a döntéseit. Felhő, maga is nagy harcos, de a csapat legbölcsebb tagja is. Ő mondja a legtöbb idézhető mondatot a sztoriban. Rose párja, és Eames elkapta, hogy ők valóban kiegészítik egymást és működnek együtt. Nem csak egy lángoló szerelem, nekik az életük közös. Plusz, olyan előtörténete van, hogy az önmagában is regényes.

Kalandos, izgalmas, a végére drámai és epikus is. Más, mint az előző kötet – nem baj, nem is szabad ugyanolyannak lennie. Csak a vége és a humora hiánya – ez a kettő tép kicsit belém.

Eames: Véres Rózsa – Mint fantasy: 85% hosszabb felvezetés után epikussá érik, erőteljes hősökkel, stílusosan.

Szubjektíven: 80% bejön a stílusa, a története – de miért a kedvenc szereplőm hal meg?