Fülszöveg: 

Vaelin Al Sornát egykor a királyság legnagyobb harcosaként ismerték, mielőtt végleg letette volna a fegyvert. Legalábbis reményei szerint. Ugyanis egy jóslat, és az aggasztó hírek a tengerentúlra vezették, hogy megkeresse az asszonyt, akit valaha szeretett. Vaelin ott belebonyolódott Kehlbrand Reyerik, a Sötétkard háborújába, aki istennek képzeli magát, és fanatikusokból olyan sereget gyűjtött maga köré, amely az egész világra fenyegetést jelent. Úgy tűnik, senki sem állhat ellen hódító hadjáratának.

Kivéve talán Vaelint, akinek viszont hadai egy csúfos vereség után szétszóródtak. Ám az egykori várúr közben visszaszerzi a sötét varázslatot, amely páratlan képességgel ruházta fel a csatában. De a vér éneke mintha megváltozott volna: noha ez a háború szinte megnyerhetetlennek tűnik, a Vaelint irányító ének mindennél jobban áhítja ellenségei vérét…

Szerintem: 

Anthony Ryan most már ravaszabban zár. Az eredeti trilógia végén

zárta a szálakat, most viszont hagyott egy nyitott szálat, amin akár újabb történetet is kezdhet, a világának egy új szegletét behozva, a déli országokat.

Viszont, a horda és Kehlbrand előretörésének történetét most zárta. A szereplők, a birodalmak sorsa rendeződött. Azzal meg is lepett, hogy nem egy háborús kötetet kaptunk. Nem arról szólt a regény, hogy Vaelin és Kehlbrand mágiával és seregekkel egymással viaskodik. Ennél nagyobb történetívet kaptunk.
Ryan ugyanis egy korábbi mellékszereplőnek – Cáj Linnek írt nagyobb szerepet. A fiatalember múltjáról kiderül, hogy egy részét hamisították. Nem a tábornok harmadik gyermeke, hanem örökbe fogadta csak, hogy egy napon beteljesíthesse az öröksége rárótta sorsot. Cáj Lin ugyanis egy korábbi, mára lebukott dinasztia utolsó sarja, aki a régi romjain egy új birodalmat építhet fel.

Ezzel pedig Anthony Ryan egy izgalmasabb hadteret talált a szemben álló feleknek: a történetük építését. Kehlbrand nem simán egy birodalmat épített, hanem a saját legendáját is. Cáj Lin révén Vaelin is ugyanezt tudja tenni: mesélhetnek egy felemelő történetet, amelyben egy nagy uralkodó és egy nagy birodalom születik meg.
Az különösen tetszett benne, hogy Vaelin egy ponton el is gondolkozik azon, hogy egy zsarnok helyére nem-e csak egy másikat tesz. Hiszen, ahogy Kehlbrand hívei istent látnak a vezérükben, az újonnan csatlakozó szövetségesek, a megmentett emberek hasonlóan kezdenek nézni Cáj Linre. Ez már túl is tud menni a fantasy kereteken, mert azt a témát kezdi el feszegetni, hogy a hatalom és mások imádata mit tesz a különben még jó emberekkel is. Mennyire kell erősnek lenni, hogy a magától létrejövő személyi kultusz ne csináljon belőlük szörnyeteget?

Van még egy csatatér is a történetben, amire a cím is utal. Vaelin visszakapta a képességét, de ez az ének már más. Sötét tettekre ösztönözné, és vérszomjas. Fekete ének. Vaelin igyekszik elnyomni, megmaradni magának.
Ezért is tetszett annyira, amikor a végén, a nagy csatában szembe kerül a két nagy ellenfél és Kehlbrand is megért dolgokat. Ő is meglátja, mi lehetne Vaelinből, egy mindent vérbe borító, legyőzhetetlen diktátor, és hogy neki volt az a szerepe, hogy meg tudja állítani, ha odáig jutnának. Ettől a személyes történetük is eposzi tudott lenni.

A cselekmény tele van jó elemekkel. A kedvencem különben a kolostor volt a különböző szintjeivel és próbáival. De lesz itt hajós kaland, birodalomépítés, szövetségek megkötése és természetesen csata is.
A külső narráció sem marad el kísérő fejezetekben – Obvar, Kehlbrand embere meséli párhuzamosan a maga történetét a regény cselekményével. Annyira nem éreztem relevánsnak, mint az első kötetben Luralyn meséjét, de voltak abban is érdekes részek.

Jól elmesélt, szórakoztató történet volt, egy-egy komolyabb gondolattal elrejtve benne. A kiemelt szereplőket használja legjobban, a mellékszereplők kevesebbet lépnek elő, de azért egy-egy jellemző megmozdulást ad nekik a szerző. Gyakran elég neki egy-egy kis jelenet, amivel meg tudja fogalmazni, kik ők. Pl. amikor Vaelin figyeli az unokahúgát vívás edzése közben, és a fiút, aki szerelmes a lányba. Abból leszűri, hogy mi a lány élete, igazi szenvedélye, és ez milyen következményekkel jár. Vagyis, a harc a mindene, és hiába választhatna más utat, szerelemmel és családdal, az soha nem lesz a lánynak elég.

A világának ad új elemeket, szépen behozza a régi mítoszokat, amelyekből majd kinőhet a Jáde Birodalom. Talán még erőteljesebben idézet most Kínát a cselekmény, mint korábban. Nem világépítő regény, de a cselekményt ügyesen ágyazza be egy nagyobb keretbe.

Talán csak egy bajom volt a történettel. Anthony Ryan nagyon nem úgy alakítja a szereplői sorsát, ami nekem tetszene. Van egy rész, amikor megjegyzik Vaelinnak, hogy azt hitték, a Tűzkirálynő mellett köt ki. Én is azt szerettem volna. Most meg majd Sherinnel fog vándorolni? Nem tudok szabadulni attól, hogy kezdettől fogva mennyire nem bírom azt a karaktert, és most történetben hagyja Ryan.

Idézet: 

Az idő – mondta nekem – egyszerre értékes és értéktelen. Örökkévaló és röpke. Mint az anyagot, azzá formálhatod, amivé akarod, ha a kezedben megvan hozzá a tehetség.