Fülszöveg: 

A ​Vérző Holdak Éjszakáján a régi vér írmagját is kiirtották, Sivatag új császára azonban inkább csak gyilkos, mint hadvezér. Az új uralkodó betegesen félti hatalmát, újabb és újabb módszerekkel próbálja felkutatni azokat a leszármazottakat, akik veszélyt jelenthetnek a trónjára.

Carden Wade áruló. Azon a sötét éjjelen elhagyta őrhelyét, és nem volt ott, hogy megvédje urát és annak gyermekeit. Amikor egy megbízás révén egy titokzatos lány nyomába szegődik, még nem is sejti: talán most kapja meg az utolsó esélyt, hogy helyrehozza hibáját.

Sharalyn Tanner korán megtanult életben maradni. Már gyermekkorában is embervadászokat, mágusokat és martalócokat küldtek utána, de ő mindig győzedelmeskedett, majd újra elrejtőzött. Mostanáig. Ezúttal ugyanis egy olyan összeesküvés kellős közepén találja magát, amelyhez ezer szállal kötődik, és hiába retteg az elköteleződéstől, ezúttal nincs hova bújnia.

És miközben mindent felemésztő belviszály fenyegeti Sivatagot, az évszázadok óta mágiával lezárt éjföldi határon torz lények és élőhalottak lopóznak át. Ha pedig Éjföld felébred, az egyet jelenthet csak: háborút…

Szerintem: 

Tudnék áradozni arról, mi mindent szerettem ebben a regényben. Szerintem fogok is –

szereplők, történet, a világépítése és a kalandossága is mind nagyon tetszett benne. Azt már nehezebben fogalmazom meg, hogy mi az, ami miatt viszont ennyire rákattantam.

Jó értelemben ez egy mese is. Végzetszerűen pont összetalálkoznak a szereplők, és általában a legjobbkor vannak a legjobb helyen. Pont azok, akik. Van egy rém sötét zsarnok, akinek a hatalmát meg kell dönteni, egyértelműen ő a történet gonosza. Akik meg szenvedtek miatta, és most készek szembeszállni, a jók. Fehér és fekete egyértelmű összecsapása. Az epikus, heroikus fantasy talán némileg egyszerű alapkonfliktusa és felállása, de én kattanok ezekre a fantasy mesékre. Bár szeretem azt mondani, hogy a krimi/thriller a kedvenc zsánerem, a legkedvesebb történeteim ezek a nagy, epikus és kalandos világmentő fantasy mesék.

Hamar beszippantott a története. Már a nyitány kalandos, és Holloway nem is hagy pihenőt a szerelőinek. Egyik kalandból mennek a másikba, ha meg éppen szusszannának egyet, közben igencsak fontos döntéseket kell meghozniuk. A világot is úgy mutatja be, hogy a szereplők mozgásban vannak és megélik a helyszíneket, történéseket. Van benne mágikus és fegyveres összecsapás, lopódzás és nyílt csata, ármányok és egy paranoiás császár hatalomféltésből hozott drasztikus lépései. Csempésznek, vadásznak, gyógyítanak, még szerelembe is esnek. Nem akarom részletezni a cselekményét, egyrészt, mert nagyon jó a regény húzása, másrészt, mert képes lennék egy-egy fordulatról áradozni benne, és nem akarom senkitől elvenni a felfedezés örömét. Egyet engedek meg magamnak – Reed igazi személyazonossága. Nekem ettől kell kerek a történet – ha csak Shara maradt volna az ősi vérből, nem érezném erősnek a trónigényt. Ő nem a Mercando császár vérrokona, hanem a feleségének az unokahúga volt; az apja nem Mercando, hanem legjobb barát, tanácsadó és sógor volt. Egy Tanner. Viszont Reed betölti ezt a rést – az, hogy Shara valakiért harcol, nálam jobban működik, mintha magának kellene trónt szereznie.

Nagyon megszerettem a szereplőit. Sok erősnek mondott hősnőben nem értem, mit szeretnek sokan. Nos, Sharalyn Tanner valóban egy harcos, bátor, túlélő nő, egy aktív hős. Gyerekkorától kezdve küzdenie kell mindenért, és mégsem lett kővé a szíve. De nem is mesehős, mert olyan jeleneteket kap, mint a féltékenység, ami elkapja, amikor kiderül, hogy Reed védetten nőhetett fel, míg Sharára évek óta vadásznak és soha nem volt nyugta. Nem egyszer választja a nehezebb utat, mert azzal többet tud segíteni, hiába mutatja olyannak magát, mint akit senki más nem érdekel.
Mellette meg ott a sok színes, nagyon szerethető figura. Carden, aki egy rossz döntés, kamaszos fellángolás miatt kitaszított és áruló lett, aki most kap egy esélyt a megváltásra. Kiváló harcos, van benne valami csibészes, és bejön az a vonal, ahogy jó ember igyekszik lenni. Reed, akinek pillanatok alatt fel kell nőnie és elfogadni a neki szánt szerepet. Aki szembenéz azzal, milyen ronda vége lehet ennek az egésznek, mennyien és mit kockáztatnak, és el kell bírnia a súlyt, miközben még szinte gyerek. Eldon, a csendes és segítőkész, aki biztos támasz az apja mellett is, akit még a barátai is őrült akarnoknak neveznének. Még ezzel együtt is Draven nélkül kevesebb lenne a kötet és a zsarnok császárt megdönteni akarók köre is. Benne egy olyan mély bosszúvágy rejtőzik, hogy az mindent felülír benne. Antihős is simán lehetne, de egyelőre humorforrásnak tudtam olvasni. Az valahol vicces, ahogy előírná mindenkinek mit csináljon, ők meg lázonganak ellene és megtanulják kijátszani. Vest, a fekete humorával. Raze, aki egy annyira más és kegyetlen világ szülötte, hogy ő is simán hozza azt a fekete humort, amit Vest körül is bírok.

Ebben a könyvben nem csak egy szereplőt szerettem, hanem a csapatot és a köztük szövődő szálakat. Ahogy Shara és Carden mélyen egymásba szeretnek, és ez nyilvánvaló anélkül, hogy hagyományos értelemben vett romantikus jelentük nincs is. Ahogy Shara és Reed megtalálnak egymásban egy olyan családot, amit elveszettnek hittek. Ahogy Raze lassan barátkozni kezd a többiekkel, ahogy szereti bosszantani Cardent. Az a lovas ledobós jelenet még meg is nevettetett, pláne Vest másnapi beszólásaival. És ez csak pár a sokból.

Szerettem, ahogy egymás mellett él Éjföld és a császárság világa. A hasonlóságok és az ellentétek, két elvileg teljesen más, és mégis sok mindenben hasonlító hierarchia. Ahogy a mágia működik közöttük. A mágikus tárgyak, állatok, Éjföld sötét hangulata. Amit a borító is hoz, jegyzem meg.

Olvastatta magát, gördülékeny és felettébb szórakoztató. Mélyebb üzenetet vagy irodalmi mélységet nem kerestem benne, de nem is igényli a kötet. Már látom, hogy az lesz a visszatérő szavam, hogy mese. Mesélős, és jó – rossz harcára épül.

Azt zokon szoktam venni, ha egy történet nagyon emlékeztet egy másikra, vagy a szereplőkben fedezem fel egy másik világ alakját, csak kicsit átírva. Itt is tudom sorolni, hogy mi jutott róla eszembe, de más az előjel. Be van úgy illesztve minden ebben a regényvilágban, hogy pl. Draven szervesen ide tartozik, ha sok mindenben emlékeztet a Lőpormágusok Tamására. Mindkettejük neje meghal az uralkodó miatt, és mindkettő vérbosszút fogad. Mondjuk, Tamás sikeresebb. És még abban is az egyeznek, ahogy Draven fia úgy érzi, az apja simán feláldozná őt is, ezt Tamás Tánielje is mondhatta volna… Vagy, a cselekmény több eleméről eszembe jutott a GoT. Ahogy kiirtják az uralkodó családot, de egy-egy gyerek megmenekül. Reed ennek a történetnek az Aegon-ja. Hozzáteszem, Martin és nem a tévésorozat Havas Jon verziója szerint. Itt is érzem azt, hogy az igazi nagy háború nem a trónért lesz. Ahogy Westerost fenyegették a falon túliak, itt az Éjföld kezd hasonlóan nyújtózkodni. Shara és Carden kapcsolatában vannak egyező vonások Daeny és Daario viszonyával. Van késztetésem ilyesmiket keresni benne, de ismétlem magam: annyira ebben a világban mozog a cselekmény, annyira ide tartoznak a szereplők, hogy jelenleg ez is szórakoztatott.

Egyelőre befejezem a lelkesedést – remélem, folytathatom majd, ha jön a beígért következő kötet.

Idézet: 

– De akkor miért nem tudták annyiban hagyni? – tört ki a lányból. – Ha az emberek sosem elégedettek, mi értelme volt ennek az egésznek? Miért kellett lemészárolni – a családomat – több száz embert, hogy végül semmivel se legyen jobb, mint azelőtt volt?
– Azért, Shara, mert az is emberi tulajdonság, hogy mindig többre vágyjunk és magasabbra törjünk. És azok, akiknek hatalom van a kezében, sokkal inkább hajlamosak erre, mint bárki más, azon egyszerű oknál fogva, hogy sokkal több eszköz áll rendelkezésükre.