Kalandos, nőket elcsábítós, életművészes.

Argos számára az élet könnyed és vidám kaland: bár viszonylag korán megárvult, egy családi jó barát, egy különben gazdag és hatalommal bíró nemes befogadta, és máig elsimítja a vitás ügyeit, legyenek azok nők vagy adósságok miatt. Így szabadon kalandozhat, és árthatja bele magát bármibe, amibe csak szeretné. Egy kellemes női arcnak sem tud nemet mondani, így gyakran kell menekülnie a megcsalt férjek és szerelmesek elől – az sem gyarapítja a jó hírét, hogy előszeretettel rabolja is ki a felszarvazott férfiakat. Korlátozott mértékben a jó ügyek mellett is hajlandó kiállni, feltéve, ha nem kell túl sokat kockára tennie és neki is megéri a közbeavatkozás. A legendák szerint nagyszerű hős volt, aki segített a királyság jövőjének biztosításában – a legendák mögött azonban egy életművész áll, nem kevés szerencsével.

Goldenlane minden regényét nem szerettem eddig sem, de azért többségben voltak azok a történetek, melyeket szívesen olvastam tőle. A Szélhámos és a Varászló az egyik korábbi regénye, amit abból is észrevehetünk, hogy már több kiadónál is megfordult. Ami azt jelenti, hogy van igény erre a kötetre, és 3 kiadásra is láttak fantáziát. Számomra ez azért érdekes, mert sokkal jobb történetei vannak szerintem, lényegesen kevesebb eséllyel, hogy az olvasó belebotoljon egy kiadásukba.

Ebből már talán érezni, hogy ez a kötet nem lopta be magát a szívembe. Ha van is elképzelésem, mi akarhatott ez lenni, nagyon nem tetszett. Fantasyparódia – abszolút a zsáner elemeit és karaktereit használja, de minden ki van fordítva és nincs meg benne az a dráma vagy hősiesség, amit egy ilyen történetben várnék.

A legnagyobb csalódás maga Argos. Mit lehet szeretni ebben a karakterben? Annyira felelőtlen, hogy egy zsák retket se bíznék rá, pedig a retket rühellem. Menekül minden kötelezettség elől, teljesen állhatatlan és elég egoista is. Már eleve a szexuális szabadossága az agyamra ment – kis túlzással minden fejezetben más nővel hentereg. De rendben, legyen playboy. De a következményekkel se foglalkozik, ez jobban zavarta az etikai érzékem. A mostohaanyja fiatalon és szépségesen lett egy öregember felesége, meg is tudom érteni, hogy a nála kicsivel fiatalabb, jóképű gyámfia inkább megmozgatta a fantáziáját. Nyílt titok, hogy a három gyerekének Argos az apja. Argost egyáltalán nem érdeklik a gyerekek sem! A mellékszereplőket is azért kezdtem utálni, mert simán elnézik neki az ilyen viselkedést, még biztatják is. Sharen és Annabel helyében párszor felpofoztam volna, az a minimum.

Kettes csalódás: a cselekmény. Mivel Argos ennyire léha, nem is kötelezi el magát egy ügy mellett sem. Végigfekszi a környék asszonyainak ágyait, aztán túléli, amibe közbe belekeveri magát. Ugyan ezek néha nagyobb ügyek, de Argos semmi mellett sem önzetlenül vagy nemes érzelmekkel áll ki. Így a köré szövődő legenda egy nagy hazugság, Argos egy szélhámos.

Ismétlődnek a fordulatok, néha még a szófordulatok is. A végére komolyan fizikai fájdalmat okozott, ahányszor Argos álomba merült. (Rendszeresen egy-egy kaland után.)

Máskor talán azt érdekesnek találtam volna, ahogy a legenda szövege is követi az eseményeket, így lehet látni, mennyire más a kettő. Csak sajnos az a legenda olyan régies nyelven volt írva, hogy az teljesen élvezhetetlenné és nehezen érthetővé tette.

Most különben a törzsszöveg sem nyerte el a tetszésem. A cselekményt, de a szöveget is túlírtnak éreztem. Talán ad valamiféle stílust is neki ez a forma, de túl díszes, körülményes. Alapból a cselekmény nem nagyon tudott lekötni, és a szöveg is csak nehezítette, hogy a történtben maradjak.

Talán kicsit többre értékeltem volna, ha a kalandok jobban elkülönülnek a szerkezetben is. Akkor olvastam volna novellafüzérként, de regényként nagyon nem szerettem.

Goldenlane: A Szélhámos és a Varázsló - Mint fantasy: 35% minimálisan fantasy, kevés a mágia. A történet epizodikus, ismétlődő.

Szubjektíven: 15% nagyon ellenszenves volt a főszereplő, és a kalandjai is untattak.