Fülszöveg: 

Túmilar ​világát elborította a Homály. A régi dicsőség a múlté: a pusztává lett földeket homályszülöttek légiói dúlják, és senki sem maradt, aki szembeszállhatna velük. Az Alkotók hatalma megtört, teremtőerejük elenyészett – rabláncon sínylődnek Mindenek Sötét Fejedelmének birodalmában, gyermekeik közül pedig csupán egy élte túl a végromlást.

Most ez az egy tartja fogságban őket.

Vrudla, a Kárhozott beteljesítette a bosszúját. Valaha ő volt a Nap az égen, az Alkotók lánglelkű Elsőszülöttje, aki szembeszegült a tilalmakkal, és elszabadította a pusztulást. Most kiválasztott: seregvezér, aki előtt egyetlen had sem állhatott meg, bajnok, aki diadalmaskodott egykori elöljárói felett, szerető, akit Mindenek Sötét Fejedelme, a testet öltött Homály emelt maga mellé… a folyvást zsugorodó világ peremén azonban feltűnik egy ragyogó ismeretlen, aki mindent felborít körülöttük és közöttük.

Mit tehet a Nap, ha a vetélytársa maga a Fény? Hűséges maradhat-e az örök lázadó, ha lábbal tiporják a kiváltságait? Létezhet-e megváltás egy haldokló világ számára, amiről már a hajdani és új urai is lemondtak?

Szerintem: 

Bár ide tudnám rajzolni, milyen bőszen hunyorgatok most a könyvre. Legszívesebben rajzolnám a kérdőjelet, hogy most mi van?

Nagyon bele akartam erőszakolni valamiféle

teremtésmítoszt, még görög és keresztény mitológiai elemeket is keresgettem benne. A Kárhozott, Vrudla néha Lucifert juttatta eszembe. Aki a legfényesebb, az elsőszülött, aki elárulta a teremtőt és olyan szabadságot akart, amelyet nem adhattak meg neki. Ő is el van taszítva, és egy más oldalon talál felemelkedést. De nem teljesen Lucifer alkata, mert talál egy más erőt, amelynek szolgája és szeretője lesz. Az ősi eredetmítosz, a Homály és a Fény egyesülésével teremtett világ meg olyan görög mitológiás.

A helyzet azonban az, hogy hiába merengtem ilyeneken, igazából nem találtam olyat, amire passzolna, hogy azt adaptálja a történet.
Viszont, ha csak a fantasy cselekményét nézem, akkor meg nem tetszik, amit olvastam.

A főszereplőnek Vrudlát találtam, akinek a jelenjében van egy küzdelme, de onnan visszatekintünk a múltjára is. A világa középpontja Agrodé és mindent veszni érez, amikor egy különös, fénylő személy érkezik, aki elvenné tőle. Aki miatt emlékeznie kell arra, hogy dobták el az Alkotók.
Keresi a helyét a jelenben, harcol és az Alkotókkal – akiket bebörtönzött – beszélgetve igazságokat ismer fel.

Amit tanulságként kiemelnék belőle, a ciklikusság. Elmúlás és teremtés. Az egymásnak rendeltek egymásra találása és háborúja. Héja-nászok, mert éppen annyira nem bírnak együtt lenni, amennyire külön sem. A megtagadhatatlan természet: ha te vagy maga a lázadás, hiába kapnál meg mindent, amit a szabályok lehetővé tesznek, akkor sem lenne elég és mennél tovább.
Szinte metaforaként olvastam, nagyon rá akartam erőszakolni a teremtésmítoszok dinamikáját…

Különös, egyedi a hangulata is. A nevek is érzékeltetik, de maga a világkép is. Nincsenek egyszerű lények benne, megtestesült Homály és Fény, istenek és isteni lények a szereplők. A játszmák tétje sem kisebb, mint világok születése és pusztulása, amiben benne van a már fejtegetett ciklikusság.

Talán nekem furcsább is volt, mint amit különben jól esett volna olvasni. A tényleges cselekményt kevesellettem, és nagyon nem tudtam mit kezdeni az olyan elemekkel, mint Vrudla mániás szerelme éjura felé.