Melankóliával küzdő, vidéki nemeses, udvarlós.

Nightmare Abbey egy vidéki, nemesi kúria, melynek gazdája a vagyonért házasodott, és a házassága hamar ki is hűlt. A neje korán elhunyt, a férfi egyedül maradt egy kisfiúval és a világ sötét szemléletével. Fia, Scythrop az egyetem elvégzése után tér haza, és hamar elmerül a világfájdalomba és melankóliába, amit az irodalmi és filozófiai olvasmányai is mélyítenek. Az apja szeretné, ha megnősülne, és jelöltje is van egy barátja lányának személyében. Scythrop azonban inkább fiatal unokahúga után érdeklődne, aki eleven és szépséges, ám hozománya nincsen, így apjának nem tetszik a lehetséges frigy ötlete. Marionetta is szereti áltatni a fiatalembert, aki a tengerparton egy szökevény szépségbe botlik. Miközben egyre közelebb kerül az általa bújtatott, álnéven menekülő lányhoz, a másik nő iránti érzelmeit sem képes elfelejteni. De eljön a pont, ahol választania kell, vagy egyedül marad.

Az angol romantika nem egy olyan költőt adott a világnak, akiknek mai napig legendás a nevük, és nem csak a költeményeik miatt. Byron, akinek a botrányaitól zengett Európa. Shelley, aki szintén összehozott némi magánéleti botrányt. Nemesek, jóképűek, tehetségesek és botrányosak. Ma is közismertek lennének.

Nem meglepő, hogy a saját kortársaikat is megihlették. Thomas Love Peacock Shelley egyik barátja volt, maga is írogatott. A Nightmare Abbey romantikus kisregénye nem egy alakja Shelley életéből vett mintát követ. A főhős, Scythrop maga Shelley alteregója, míg a két lány, akik közt a hős őrlődik, Shelley két feleségéről lett mintázva. (Mozgatja is az agyam, melyik Mary – aki a Frankenstein írója is volt, nem csak a költő felesége.)

A durva az, hogy ez sokkal inkább lekötötte a figyelmemet, mint maga a történet. Azon járt az agyam, hogy mennyire érdekes, milyennek látszottak ezek a közismert személyek a barátaik szemében. Kifejezetten jól szórakoztam azon, hogy azt kerestem, mennyire más ez a kép, mint amit az irodalmi kánon miatt gondoltam ezekről az emberekről.

Sajnos, a cselekmény annyira semmi, hogy bőven ráértem ilyesmiken elmélkedni. Ha röviden össze akarom foglalni, Scythrop őrlődése lenne két lehetséges menyasszony között. Nem tenne semmit, várja, hogy a helyzet magától megoldódjon. Nem is kell csodálkozni, hogy az lesz a történet vége, ami. Nem kifizetődő a semmittevés.

Valahol úgy is éreztem, hogy az a szereplők legnagyobb baja, hogy túl jól megy az életük, túl sok a lehetőség. Scythrop előkelő és pénzes család sarja, van tehetsége is – a saját lakrészéből építészeti kuriózumot alakít ki rövid idő alatt, és mégis, elmegy az élete a semmibe. Ha lenne valami nehézség, kihívás előtte, sokkal boldogabb és értékesebb ember lehetett volna belőle. Nem mintha a két nő szimpatikusabb lett volna – egyik sem harcol a szeretett férfiért. Döntsön a pasi, vagy ők lemondanak a szerelemről a másik javára. Ez a nagy lemondás, mindkét oldalról nagyon könnyen feladás mutatja is, hogy ez inkább csak vonzalom, múló fellángolás volt.

Erőteljes a történetben a német hatás is. Goethe annyira divatba hozta a szenvedést és öngyilkosságot, hogy ennek a tünetei itt is nagyon jól kimutathatóak. A cselekményben konkrétan ráutalnak, és a kötet szenvelgős, túlérző, melankolikus hangulata is ezt a hagyományt folytatja. Irodalmi értéke van, de nagyon nem szívesen olvastam a magát depresszióba süllyesztő hős szenvedéseit.

Bár, volt rosszabb is. A sok filozófiai fejtegetés. Elmondani nem lehet, mennyire nem tudott érdekelni, amikor a mellékszereplők belemennek egy-egy mély, filozófia eszmecserébe.

Volt viszont egy kis humor is benne, mintha maga a szerző is mosolyogna a szereplőin és ezen a szenvelgős világnézeten. Ki tudja… talán, tényleg mosolygott is rajtuk.

Peacock: Nightmare Abbey - Mint szépirodalom: 65% a stílusjegyek, a korhangulat és a főhős jelleme eltalált, de túlírt.

Szubjektíven: 40% hiányzott a cselekmény, valami eredmény – plusz rühellem a filozófiát.