Középiskolás, útkereső, véres.

Marcus kifejezetten rossz helyzetben találja magát: a kezében egy elit maffiózó főnökének a fiának a feje, a mellette álló lány pedig pontosan tudja, hogy megcsalta a legjobb barátnőjével. Csodával határos módon mégis sikerül életben maradnia, és úgy tűnik, Maria az, aki megérti és tudja szeretni minden problémájával együtt. Lehet, hogy végre révbe érkezett és vége a véres történeteknek? Ám a lány felszívódik üzenet nélkül, és Marcus elveszti a lába alól a talajt. Nem tudja, hogy Maria nem önként távozott. Egyik önpusztító buliból keveredik a másikba, még a korábbi barátait is elidegeníti magától. Nem sejtheti, hogy az évzáró vizsga valami olyat tartogat, amire senki nem volt felkészülve.

Ez volt az első kötet, amelynek a cselekményét nem láttam a sorozatban, így érdeklődve vártam, merre fog haladni a szereplők sorsa. Egyszerre volt jobb is, meg rosszabb is az eredmény a vártnál.

Még mindig két fő csapása van a történetnek: egyrészt, itt van az iskola, benne a gyilkos vizsgák és a diákok az egymás közti feszültségeket sem békés úton rendezik. A zsarolás, fizikai erőszak és szexuális szabadosság része a mindennapjaiknak. Marcus ráadásul ebben a részben kifejezetten szenved, és egyik rossz döntést hozza a maga után. Nyomorult, depresszív hangulatban van, amit nem jó olvasni. Szerettem a narrációját, de most a szokott sötét, ironikus humor helyett is ezt a nyomort kaptam vissza. Nagyon nem csípem a szenvedő hősöket, ami most Marcus is. Ok, értem, érzelmileg a történtek után így kell lennie, csak jóval messzebb megy az önpusztításban, mint amit tudok tolerálni.

A másik oldal, az iskola, ami még kicsit a társadalmat is leképezi, csak extrém helyzetben. Itt is megvan az elit, aki örökli a hatalmát, kiváltságos, és olyan előnnyel indul, amit lehetetlen behozni. A regény végén kapunk egy nagyon éles pontot is, hogy mit tesz ez a réteg azért, hogy továbbra is övék maradjon a korlátlan hatalom. A nagy hal megeszi a kisebbeket – tudnék egy durvábbat is mondani a nagyobb kutyával, de ugyanaz a lényege. A képregény tökéletesen mutatja a kapitalista rendszer gyilkos voltát, és az emberek általános erkölcsi süllyedését. Mert nem csak az orgyilkos osztály tanulói élnek így…

Ez a történet az eddigi legjobban Marcus története. Teljesen az ő nyomora és kisebb-nagyobb akciói töltik meg a kötetet – nem számolom az előző szál zárását, abban még más is előfordult nagyobb súllyal, de az a vonal záródni látszik. Jön Marcus nyomora, az újabb kihívás az iskolában. A cselekményben az érdekel legjobban, úgyhogy kicsit úgy vagyok ezzel a kötettel, hogy letudtam, most majd jöhet egy számomra izgalmasabb kötet, amit remekül felvezetett a Kígyóverem vége.

Mivel képregény, meg kell említeni a grafikát is. Ha nagyon rövid akarnék lenni, annyit írnék, hogy pont olyan, mint korábban is. Nem olyan, amire azt lehet mondani, hogy szép. Nyersek, karcosak, néha még karikatúraszerűnek is mondanám az alakokat. Nem tetszenek a szereplők, és bár annyira egyediek, hogy megkülönböztessem őket, biztosan nem tenném ki poszterként egyikük portréját sem a falra. Nem tartom szépnek ezt a képregény sorozatot. Nem a rajzok, a történet tart még itt, bár ebben a részben több volt a szenvedés és Marcus nyomora, mint amit bevesz a gyomrom.

A színvilága viszont tökéletesen illik a cselekményhez. Egyszóval: sötét.

Összefoglalva lehet értékelni, hogy halad a cselekmény és kifejezetten izgalmas záró jelenetet és folytatási irányt kaptunk. A történet mögött van egy olyan társadalomkritika, amit érdemes átgondolni is. Ám Marcus szenvedései közel elviselhetetlenek, és borzalmas döntéseket hoz a magánéletében. A rajzok sem az ízlésvilágom. De azért a 4. részre jövök vissza.

Remender: Kígyóverem – Mint képregény: 60% a grafika a szokott, a történet új irányt vesz – személyesből harc felé.

Szubjektíven: 50% sok szenvedés, Marcus maga alatt – a vége tetszett, de addig… jaj.